.svg)
Szerencsés kincskeresők
– Zsigmond Emese, a rendszerváltás óta a kolozsvári Napsugár és Szivárvány gyerekirodalmi lapok szerkesztője, 1992 óta főszerkesztője, pályafutása során, a gyakori nehézségek ellenére, tapodtat sem engedett abból a goethei elvből, hogy a gyereknek nem azt kell adni, amit kér, hanem azt, amit kérnie kellene. Hogyan látja a főszerkesztő asszony az erdélyi magyar gyerekek ízlésének alakulását a harmadik évezred második évtizedében?
– A gyermek ízlése a harmadik évezred második évtizedében épp úgy a felnőtt világ ízlésének tükre, mint tíz vagy tízezer évvel ezelőtt. Az égből jött, földre pottyant kis vándor szárnya még ki-kibukkan az ingecske alól, odaátról hozott tudása, emlékei még fel-felcsillannak tekintetében, furcsa kérdéseiben, rajzaiban (Rhoda Kellogg ősképeknek nevezi azokat az alapformákat, amelyek a világ minden táján, minden kisgyermek rajzában szinte azonos módon jelennek meg). Ám a felnőttek előbb vagy utóbb „embert faragnak” az ezer-ágú, ezer-tövű, csodás, égből-jött, földre-pottyant, szárnyas-meztelen (Latinovits) égi vendégből: minden társadalom, kőkorszaki és posztmodern egyaránt, a maga képére formálja sarjait, akár pusztán a példa erejével, akár módszeres-intézményesen. A gyermekfaragás eszközei, tempója, mélysége, kíméletessége koronként változik, de célja és végeredménye ugyanaz.
Milyenek hát „ezek a mai gyerekek”? Amilyenné engedtük válni őket. Őszinte és cseppet sem hízelgő tükreink, akkor is, ha utánoznak, akkor is, ha megtagadnak bennünket. Inkább azt kell tehát kérdeznünk: vajon milyennek mutat bennünket, mai felnőtteket a gyermekek ízlése?
Van biztató és kétségbeejtő oldala is a képnek, a baj csak az, hogy a mérleg egyre inkább a lesújtó oldalra billen. Testi, szellemi és lelki táplálékainkban egyaránt több a mérgező, mint az egészséges, több az olcsó, mint az értékes, több a középszerű, mint az igényes.
Hiszen ez mindig így volt, mondhatja bárki: a tömeg és a minőség ritkán jár együtt. Csakhogy ma az emberi, a művészi minőség hangját minden eddigi kornál bántóbban túlharsogja, elnyomja, megfojtja a tömegízlés, mert olcsó portékáit nem néhány vásári ponyván kínálják, hanem villámgyors és a világot átlépő hordozók ültetik be szembe-fülbe-agyba-főbe. Már-már kivédhetetlenül. A rajzfilm, a számítógépes játék, a csoki, a kóla tudományosan adagolt cukor-, ígéret- és hízelgés-mennyiséggel izgatja, ámítja, kábítja el és teszi függővé a gyermeket. Saját fejétől újra és újra ezeket kéri, hiszen könnyűek és kellemesek. Ezzel szemben „magvas”, építő testi, szellemi étkeink első látásra egyáltalán nem kecsegtetőek, ráadásul megemésztésük-megértésük munkával, áldozattal jár. Ami szép, az nehéz.
A családok zömében sajnos a szülőktől sem lát jobb példát a gyermek. Ahol a szülők nem igényes kultúraőrzők, -fogyasztók, a gyerek lelkét, szellemét csak az óvoda, az iskola emeli föl, hogy bele ne nehezüljön a sárba (József Attila). No meg a minőségi gyermekirodalom és grafika, könyvbe, jóféle folyóiratba szedve-kötve.
Kipárnázott korunkban talán túl szigorúnak tűnhet a Napsugár által vallott, vállalt goethei elv. Hogy merjük nem azt adni a gyermeknek, amit kér, követel, parancsol?! Kényeztesd magadat és gyermekedet – biztat a reklám. Ne vonj meg semmit tőle, legalább neki legyen meg mindene – diktálja a szülő majomszeretete vagy rossz lelkiismerete. Hagyd lazán, ne korlátozd a jogait – engedi szabadjára a modern nevelés.
A mi két gyermeklapunk szakadatlanul játszik, mesél, de arról sem mond le, hogy jó szóval oktassa a kisgyermeket (J. A.). A magazin-világban, árral szemben hajózva is harmincezer gyermek választ minket. Bizakodóbb pillanatainkban szentül hisszük, hogy a Napsugár és a Szivárvány szellemi műhely, amely ösztönzi az értékteremtést és formálja az erdélyi magyar gyermekek ízlését.
– Gyerekekkel foglalkozni sokszor hálás dolog, ami azonban jelentős felelősséggel is jár. A rendszerváltás óta elmúlt huszonöt évben sikerült fent tartani a napsugaras-szivárványos zászlót. Ez, tudjuk, nem csak az íróasztalnál végzett szerkesztői munka eredménye. A gyereklapok köré épülő tevékenységkör igazi hadvezéreként elárulná olvasóinknak a szerteágazó népszerűsítő hadműveletek néhány titkát?
– Hadvezér? Inkább napszámos, néha gályarab vagyok. Főszerkesztő és takarítónő, rendezvényszervező és királyi mesemondó. Maroknyi a csapatunk. A szerkesztést mindössze két, a terjesztést, adminisztrációt négy fő végzi. Müller Kati képszerkesztő meg én tervezzük, szerkesztjük, szedjük, tördeljük, javítjuk két gyermeklapunkat, vakációs kiadványainkat, műsorfüzeteinket és Napsugár-könyveinket is. Hosszú távú haditervet dolgozunk ki, a tíz hónapra tíz témát választunk, és minél több külső munkatársunkat, írókat, költőket, grafikusokat igyekszünk megnyerni egy-egy témához. Két kolléganőnk végzi a teljes gazdasági ügyvitelt, két férfiú munkatársunk pedig a lapterjesztést. Évente több tucat pályázatot írunk, havonta több száz levelet kapunk, mind egy szálig elolvassuk őket, sokra válaszolunk, még többet beszerkesztünk a következő lapszámba.
Az imént felsorolt kiadványainkat részben a hiány, részben a bőség szülte. Két gyermeklapunk a tanév tíz hónapjában kínál olvasnivalót, de a szünidőben több idő van olvasni, szükség volt hát egy vidám, vakációs kiadványra. Így született meg a téli és a nyári Napsi. Minden osztály a diákszínjátszás egy-egy kis műhelye, a tanítóknak szükségük van friss, tartalmas műsoranyagra, hát évente egy műsorfüzetet is kiadunk. Sokféle játékunk, versenyünk, pályázatunk győzteseit saját kiadványainkkal szoktuk díjazni, ezért évente egy sereg mese-, játék-, kézimunka-, illetve ismeretterjesztő füzetet is meg kell jelentetünk.
Ez volt a hiány. Ami pedig a bőséget illeti, a Napsugár 59, a Szivárvány 35 évfolyamában oly sok értékes mese-, vers-, grafika-, ismeretterjesztő sorozat jelent meg, hogy akár évente kiadhatnánk egy-egy gyűjteményes kötetet belőlük. A mulandó természetű folyóirat törekvése ez, hogy értékeit az idővel jobban dacoló könyvekbe mentse. 22 év már történelem, igaz? Ekkora hagyománnyal büszkélkedik két rendezvényünk, a Napsugár-tábor és a pedagógusok módszertani napjai, amelyeknek eddig összesen 1500 gyermek és közel ezer pedagógus volt a vendége. A felnőtteknek szóló újságoknak is fontos, de egy gyermeklap számára létkérdés, hogy minél gyakrabban találkozzon olvasóival. Az íróasztal mögül nem lehet kitalálni, mitől izeg-mozog és mitől csitul el a gyermekfigyelem. Mindkét rendezvényünk kiváló alkalom arra, hogy közvetlenül, illetve az óvónők, tanítók tapasztalatai révén megtörténjen a visszacsatolás: megtudjuk, mit várnak tőlünk, mit értenek meg belőlünk a kis olvasók. Tükörbe nézünk, hogy kijavíthassuk hibáinkat, de minden találkozás arra is alkalmat kínál, hogy érveljünk értékeink mellett.
Izgalmas találkozást jelent mind az olvasókkal, mind a tanítókkal a sokféle kisiskolás verseny, amelyeket részben magunk szervezünk, részben szakmai véleménnyel, zsűrizéssel, illetve értékes díjakkal támogatunk. Szívünkhöz, profilunkhoz legközelebb az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével közösen szervezett Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő és a Kriza János Mesemondóverseny áll, de nem restelljük saját „találmányunkat”, a Napsugár Öttusa Bajnokságot sem, amely természetesen nem úszást, lovaglást, vívást, célba lövést jelent, hanem ötféle gyermeksportban való megmérettetést, vidám csapatjátékot. Lényege a mozgás, az összefogás, az akaraterő. Míg ugrál a gyermek, nem harsog a tévé, alszik a számítógép és kuksol az okostelefon.
– A Napsugár gyereklap a diktatúra idején számos jelentős írónk, költőnk számára afféle politikától jórészt mentes, élhető menedéket nyújtott, emellett a lap szerzői gárdája is a kor jeles alkotóinak köréből került ki. Mi a helyzet ma?
– Ma is „a kor jeles alkotói” a munkatársaink. A Napsugárban közölni rangot jelent, és fordítva, a lapjainkon megjelenő nagy nevek adják meg a Napsugár rangját, vonzzák az új alkotókat és az igényes olvasókat (szülőket, nevelőket). A Napsugár az ’56-os magyar szabadságharc által kissé megingatott diktatúra kegyes gesztusaként 1957 januárjában látott napvilágot. A hatalom szócsövének szánták, ám az alapítók elhivatottságának, bátorságának köszönhetően 3–4 oldalnyi politikai dicshimnuszt leszámítva a lap az első perctől a legmagasabb minőségű szellemi energiával telt meg, a legjobb erdélyi alkotók sereglettek köré, és olyan gyermeklappá vált, amelyiknek a kommunizmus letűnte után sem kellett megtagadnia múltját, nevét, szerkesztői céljait.
1989 előtt a szerkesztőség anyagi és terjesztési gondok, sőt vetélytársak nélkül, a mostaninál jóval népesebb belső és külső munkatársi csapattal dolgozott. Dúskáltak is a kéziratban, grafikában. Friss, a Napsugárnak íródó irodalmi anyag szempontjából ez volt a fénykor, amelyet viszont némileg beárnyékolt a hatalmi cenzúra, a kötelező politikai propaganda. ’89 óta mindez épp fordítva van: cenzúra nincs, helyette ránk telepedett ezer anyagi, terjesztési gond, apad a példányszámunk, mert vészesen fogy erdélyi magyar közösségünk, megtelt a piac gyerekcsábító magazinnal, néhány éve pedig a nyomtatott sajtó, a könyv térvesztését szemléli döbbenten az, akit ez egyáltalán érdekel. A kisgyerek hamarább tanul meg érintőképernyőt lapozni, mint könyvet. Új időknek új adathordozói – rikkantaná Adyval korunk fia, ha megjegyzett volna egyetlen sort is a magyar irodalomból.
Új időknek új gondjaival küzd a Napsugár, de örömmel jelenthetem, hogy a 90-es évek kéziratínségének legalább vége van. A közlésszabadság első évtizedében ugyanis íróink, költőink mintha csakis a felnőtt olvasókra vetették volna vigyázó szemüket, alig született színvonalas gyermekirodalom. Ám szerencsére vége a hét szűk esztendőnek.
Szerkesztőként csak hálával sorolhatom azokat a régi és új szerzőinket, akik komolyan vették-veszik a gyermekolvasót: nem gügyögnek, nem okítanak, és nem helyezik megalázóan alacsonyra a mércét. A nagy öregek, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Bálint Tibor, Bajor Andor, Lászlóffy Aladár, Méhes György, Veress Zoltán, Jánky Béla örökébe lépve azóta kötetben is napvilágot látott, igaz irodalmat közölt, illetve közöl gyermeklapjainkban (névsor szerint, hogy sértődés ne essék) Balázs Imre József, Bertóti Johanna, Cseh Katalin, Demény Péter, Egyed Emese, Gergely Edó, Jancsik Pál, Kiss Lehel, Kovács András Ferenc, László Noémi, Markó Béla, Máté Angi, Máté-Wátzek Orsolya, Nagyálmos Ildikó, P. Buzogány Árpád, Sikó-Barabási Eszter, Simon Réka Zsuzsanna, Szántai János, Szőcs Margit, Tóth Ágnes, Zágoni Balázs. Talán némelyikükről nem is hallott a kedves olvasó, de majd hall. A mai nagyok mindenike a Napsugárban kezdte gyermekírói pályáját. A magyarországi szerzők közül Lackfi János, Döbrentey Ildikó, Döme Zsuzsa, Balázs Tibor, Balajthy Ferenc, T. Ágoston László közöl rendszeresen lapjainkban.
– Összehasonlítható-e az irodalmi, illetve a grafikai tartalom minősége, egymáshoz mérhetők-e az említett tartalmak előteremtésének, szerkesztésének nehézségei?
– Egyik jobb, mint a másik. Elfogultság nélkül mondhatom – és ez a legnyomósabb érvünk a versenytársakkal szemben –, hogy minden lapszámunk egy-egy kis irodalmi, grafikai remek. A maradandó értékű versekhez, mesékhez művészi illusztrációt készítenek grafikus munkatársaink, akik – a szerzőkhöz hasonlóan – a lap indulásától máig a legnevesebb erdélyi alkotók közül kerültek ki. Anyaországi grafikusok is kopogtatnak be szerkesztőségünkbe, de addig, amíg az erdélyieknek sem jut minden lapszámban munka, őket sajnos el kell utasítanunk.
Ebben a művészeti ágban is szerencsés kincskeresők vagyunk, akárcsak az irodalomban: az elmúlt ötven év és napjaink legismertebb erdélyi gyermekkönyv-illusztrátorai mind-mind a Napsugárban és a Szivárványban mutatkoztak be. A hőskorszakban Árkossy István, Bene József, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, idősebb és ifjabb Feszt László, Fodor Éva, Rusz Lívia, később Venczel János, Kopacz Mária, Sipos László, Székely Géza kitűnő grafikái határozták meg gyermeklapjaink arculatát. Soó Zöld Margit és Unipan Helga a kezdetektől napjainkig rajzol nekünk, és alig győzzük sorolni kitűnő grafikusaink újabb nemzedékeit: Bak Sárát, Csillag Istvánt, Fazakas Csillát, Forró Ágnest, Guba-Kerekes Zsuzsát, Jánosi Andreát, Keszeg Ágnest, Kovács Katalint, Kürti Andreát, Mezey Ildikót, Moldován Máriát, Molnár Krisztinát, Müller Katit, Orosz Annabellát, Szabó Zelmirát, Szilágyi Tosa Katalint, Tomos Tündét.
– Évtizeddel ezelőtt volt egy olyan nézet, hogy nálunk a gyerekirodalom kiment divatból. Meglátása szerint ez ma is érvényes?
– Nem nézet volt, hanem valóság. Magam is megszenvedtem. Az okát legtömörebben, szebben Nagy Gáspár summázta: Mikor nem lehetett, akkor énekeltek. S hallgatnak, mikor lehet... Gondból jön elő a vers. Rendetlenségből. És rendet teremt.
A kilencvenes években lehetett, szabadott – és a gyermekeknek alig született ének. Talán rövid ideig hittük, hogy eltűntek gondjaink, rend van kint és bent. De lám, nő a káosz, és ismét terem a vers.
A szerkesztő a szépség koldusa – kérem József Attilától kölcsön a metaforát. Folyton kérünk, de nemcsak a szerzőktől, az irodalmi közhangulattól is függ, hogy „jókedvűek-e” az adakozók. Most épp jó évek járnak a gyermekirodalomban, hál’ Istennek. Csak ki ne fogyjunk az olvasókból.
– Ha magyar gyerekirodalomról beszélünk is, tudatosítanunk kell azt, hogy az Erdélyben élőknek még a jelenkori globális és digitális lehetőségek ellenére sincs feltétlenül az anyaországiakkal egyenlő esélyük akkor, amikor gyerekeiknek könyvet választanak. Különböző-e az erdélyi gyermek irodalmi ízlése, tájékozottsága, fantáziája, beállítottsága? Van tétje annak, hogy erről beszéljünk?
– Nem lesz valami menő, amit most mondok, de az már úgyis kiderült a korábbiakból, hogy nem vagyok megfelelő mértékben globalizált polgár, hát vállalom. Az Erdélyben élőknek az a szerencséjük, hogy minden buszos és virtuális pesti kiruccanás ellenére sincs az anyaországiakkal egyenlő esélyük akkor, amikor gyerekeiknek könyvet választanak. Így talán később szivárog be esti meséjükbe a cinizmus, a gyökértelenség és hitetlenség, az önzés, a nyomorulttá sorvasztott magyar nyelv. A többi kórt, a képi és irodalmi giccset, a színek és szöveg ordító butaságát azért nem sorolom, mert attól már a mi könyvesboltjaink polca is roskadozik. Van belőle import és hazai termés egyaránt. Persze azt fájlalom, hogy nem minden jó magyarországi gyermekkönyvet sikerül fellelnünk a hazai kereskedőknél.
Szerencsésebbnek tartom az erdélyi gyermekeket azért is, mert anyaországi társaiknál pár száz kilométerrel és néhány évtizednyi lemaradással hagyományőrzőbb, természetközelibb, egészségesebb közösségben ébrednek a világra, szüleik, nevelőik napi néhány perccel többet figyelnek rájuk, – és van Napsugaruk, Szivárványuk.
Zsigmond Emese
Szentkeresztbányán született 1955. június 1-én. Középiskoláit a marosvásárhelyi Unirea Líceumban végezte 1974-ben, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett egyetemi diplomát magyar–francia szakon, 1978-ban. 1989-ig magyart tanított a kolozsvári 5. sz. Általános Iskolában, azóta a Napsugár című gyermeklap szerkesztője, 1992-től annak melléklapjával, a Szivárvány című kiadvánnyal együtt főszerkesztője. Meghatározó szerepe van abban, hogy az általa vezetett lap az 1990-es évektől, döntő módon megváltozott körülmények között is, megőrizte vonzását az egymást váltó gyermeknemzedékek felé, s hogy melléje új munkatársi gárdát is tudott toborozni. Szerkesztésében jelent meg a Napsugár több különkiadványa. Több kötetet szerkesztett a székelyudvarhelyi Ablak, a kolozsvári Stúdium és Tinivár, a nagyváradi Literátor Kiadó számára.
