Büszkeségünk: az Arcadia

Az utóbbi két évtized alighanem legerőteljesebben színesedő-differenciálódó klasszikus zenei előadói szegmense a kamarazene. Ma a legtermészetesebb „történetnek” számít, hogy a fiatal muzsikusok már a zeneakadémiai képzés idején triókat, kvartetteket alapítanak, és korántsem pusztán az oktatás menetében előírt kamarazenélés kötelezettségének jegyében, hanem leggyakrabban tényleg motivált szakmai érdeklődésből. Hogy ezekből az alapításokból hány lesz „megélhetési” kamaraegyüttes és hány válik időtállóan értékes, elismert, a nemzetközi zenei életben is jegyzett formációvá, arra még nem született statisztika.

A legtöbb kisegyüttes kétségkívül úgy működik, hogy néhány – nem túl sok és nem is túl gyakori – igényesen előkészített koncert mellett az élet „eventizálódását”, kiállítás- és áruházmegnyitók, esküvők, promóciós alkalmak, partik igényeit elégítik ki rendszeresen és rutinosan, csenevész honoráriumért, alig bővített repertoárral.

A „túloldalon” meg ott van az a pár kamaraegyüttes vagy -zenekar, amely a legtöbbet szeretné kihozni az együttzenélés lehetőségeiből, és időről időre szembe kell néznie a kimondatlan kérdéssel: vajon a zene mint művészi öncél vagy a legelitebb trófeagyűjtés motiválja-e napi két-három órás, kitartó munkát?

A kolozsvári kamaraegyüttesek között ma alighanem az Arcadia vonósnégyes a legelismertebb. Nem véletlenül. Művészi teljesítményét nemcsak az északi félteke kontinensein szervezett gyakori koncertjei és a neves lemezkiadóknál megjelent albumai fémjelzik, hanem a legrangosabb versenydíjak is, amelyek közül a londoni Wigmore Hallban Yehudi Menuhin által 1979-ben alapított, évente megrendezett nemzetközi kamarazenei verseny 2012-es nagydíja és az oszakai nemzetközi kamarazene-verseny nyolcadik, 2014-es kiírásának megosztott aranyérme (a svájci Rafale Trióval) számít a legértékesebbnek. 2006-os alakulásukat követően a kvartett már 2008-ban bemutatkozott a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, s az együttest még abban az évben tagjává választotta az ECMA (European Chamber Music Academy). Első nemzetközi versenyükön Luganóban, 2009-ben, minthogy első díjat nem osztottak, második helyezést értek el. A versenyt azonnali lemezkiadás követte Brahms és Mendelssohn műveiből. 2009-ben Hamburgban, 2011-ben Almerében (Hollandia) triumfáltak.

Méltó és igazságos persze magukról a zenészekről is szót ejtenünk. Az első hegedűszólamot Ana Török, a kolozsvári Filharmónia koncertmestere játssza – a kvartett alapításakor még Bogăţilă volt a vezetékneve, később felesége lett a vonósnégyes csellistájának –, második hegedű: Răsvan Dumitru, a mélyhegedű-szólamot 2009 óta Traian Boală játssza, a csellista a „második nemzedékes” Török Zsolt. Fiatal koruk ellenére mindannyian szuper-profinak számítanak, s ennek megfelelően nincs könnyű dolguk: mind a négyen a kolozsvári Filharmónia zenészei, ami önmagában is „teljes embert követel”, ők azonban ezt naponta több órás gyakorlással/próbával fejelik meg. Az együttes munkáját az első években az ugyancsak kiváló kamarazenész-tanár, Nicuşor Silaghi, a Transylvania kvartett tagja segítette, másik professzoruk és szakmai mentoruk a néhai László Ferenc, a kolozsvári Mozart Fesztivál alapító tagja volt.

Kamarazenei együttesek esetében a legbanálisabb méltatás az összecsiszoltságra szokott utalni, mintha legalábbis nem ez volna a minimális elvárás (például) egy vonósnégyessel szemben. Csakhogy a zenélés összhangjának is több fokozata van a technikai összedolgozottságtól kezdve egészen az interpretációs felfogások harmonizálásáig. Az Arcadia mára minden vitán felül álló egységgé érett. Repertoárja a klasszikusok műveitől a hazai kortárs kompozíciókig terjed, de játsszanak bár Beethovent, Mendelssohnt, Brahmsot, Janačeket, Bartókot vagy Akira Nisimurát, a kor- és egyéni szerzői stílust félreérthetetlenül át- meg átszínezi valami egyedien „árkádiai”, ami a stílusértelmezés alkotó felfogására mutat: az arcadiások minden kétséget kizáróan valami sajátossal és biztonságossal itatják át a kiválasztott művet, nem haboznak továbbgondolni a korhoz kötött zeneeszmények vonásait, a történetiségtől tudatosan fordulnak a kortárs zeneértelmezői meghatározottságok és igények felé.