Beszélgetés Szabó András grafikussal

Művész a műteremben (2009)

„Visszavonultam a saját intim világomba”

– Az első kérdésem a sorsod alakulásával kapcsolatos. Mikor döntötted el, hogy képzőművész leszel (ha egyáltalán döntés kérdése volt ez)?

– Én egyszerűen csak szerettem rajzolni gyermekkoromban. Nem is gondolkodtam ezen, jött magától, hiszen jóformán egész nap rajzoltam. Valójában a szüleim döntötték el, hogy képzőművész leszek, ezért már ötödik osztályban felvételiztem a marosvásárhelyi Művészeti Iskolába, oda jártam líceumba is, és azóta ezt a „szakmát” űzöm, profi szinten.

– Már kezdetben is a grafika érdekelt inkább? A festészet nem vonzott, nem vágytál arra, hogy festő legyél?

– Szerintem gyermekkoromban voltam a legeredetibb, és akkoriban foglakoztatott leginkább a festészet, a színek. A líceumot festészet szakon végeztem, az egyetemen alakítottam ki ezt a saját grafikai stílust, amelyet a legkönnyebben fehér-feketében lehet létrehozni. De sokszor gondolok arra, hogy szeretnék újra színesebb munkákat készíteni.

– A marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákjaként már volt lehetőséged kiállítani, próbáltak az iskolában hozzászoktatni benneteket a közönséghez, ahhoz, hogy fontos kapcsolatot teremteni a nézőkkel, művészetfogyasztókkal is?

– Igen, próbáltak minket hozzászoktatni ehhez. Minden év végén volt az úgynevezett iskolatárlat a Kultúr­palotában. De az első önálló kiállításunkat három képzőművész barátommal együtt szerveztük meg másodéves egyetemistaként, Marosvásárhelyen, a Bolyai Líceummal szemben egy pincegalériában. A többiek főleg installációkat állítottak ki, nekem volt rajzom egyedül, bár az én rajzaim is félig installációjellegűek voltak.

– Mit jelent az, hogy félig installáció?

Egy nagyobb méretű rajzomat lefénymásoltam, és azt világítottam meg UV-lámpával, természetesen sötétben, ezért a rajz minden fehér felülete lilán világított, mint ahogy a diszkófényben szokott az emberek foga. Virító sprayjel lekezeltem a felületet is, ahova ezt a munkát kiállítottam.

– A generációdra is jellemző a kísérletező kedv, a kísérleti művészet. Te hogy látod, ez egyfajta útkeresés, az egyéni stílus keresése, egyáltalán miről szól és mi a célja szerinted?

– Azt látom, hogy ma nagyon sokan a festészet felé irányulnak, legalábbis ami a kolozsvári képzőművész diákokat vagy a frissen végzetteket illeti. Elindult egy ilyen hullám, sokan azt látják, hogy most ez megy, eladható, és persze van néhány követhető példa is. Úgy emlékszem, amikor én voltam egyetemista, eléggé kísérletezgetett mindenki, művészi megnyilvánulás terén. Nekem is voltak ilyen próbálkozásaim, és úgy gondolom, hogy ez jót tett. Persze én is már 13 éve ugyanezzel a grafikai technikával és ugyanabban a stílusban dolgozom, talán azért, mert bevált, de azért is, mert teljesen még nem merítettem ki sem a lehetőségeimet, sem a témákat. És azért is, mert alapjában véve olyan ember vagyok, aki ha elkezd valamit, akkor azt elég sokáig húzza-nyúzza. Talán itt az ideje annak, hogy újra elkezdjek kísérletezni.

– Többször is szóba került már ez a bizonyos technika, amellyel dolgozol. Talán elmagyarázhatnád, hogy ez miben is áll. Mindig meg akartam tőled kérdezni, hogy ez a saját találmányod-e vagy valahol láttál valami hasonlót és azt adaptáltad az egyéni stílusodhoz?

– Ebben a formában én dolgoztam ki ezt az eljárást. Vannak hasonló grafikai technikák, de ez egyéni. Valójában arról van szó, hogy egy fehér műanyaglemezt befestek feketére és abba karcolok bele egy sablonkéssel, ami azt jelenti, hogy a végeredmény a ceruzarajzhoz hasonló, csak minden, amit rajzolok, fehér lesz, nem sötét. Mindig is foglalkoztatott, hogyan lehet előhozni a feketéből a fehéret. Sokat karcoltam például röntgenfelvételekbe vagy fotópapírra, amelynek szintén kicsit fényes a felülete, ezt is előbb befestettem feketére, és utána belekarcoltam a rajzot. Nagyobb méretű telefonkártyákra is készítettem rajzokat ugyanezzel az eljárással. Ezekből a próbálkozásokból született az ötlet és ez a bizonyos technika. Ez az eljárás végül is a rézkarchoz vagy a linóleummetszethez hasonló, csak nem készül levonat a dúcról, a munkák mérete is sokkal nagyobb, és ami a legfontosabb: ezeket a hatásokat nem lehet elérni a hagyományos grafikai módszerekkel. A technikára talán mondhatnám, hogy teljesen eredeti, de amint említettem, a leginkább az izgat, hogy a sötétségből a világosságot kihozzam.

– Kritikusaid a leggyakrabban a hiper­realista irányzathoz sorolják a munkáidat. Érdekelt téged valaha is műfaj, irányzat, vagy inkább csak azt tartod fontosnak, hogy kifejezd magad, attól függetlenül, hogy mások hova sorolnak téged, az alkotásaidat? Képeid alanyai leggyakrabban a családodból kerülnek ki, a feleségedet, nagymamádat ábrázolod. Miért?

– Nyilván tudok erről az irányzatról, ismerem néhány képviselőjét, de nem kutattam utána különösebben. Általában nem nagyon érdekel, hogy mi történik a világban, már ami a képzőművészeti műfajokat, irányzatokat illeti. Sem technikailag, sem műfajilag nem akarok semmiféle irányzathoz kapcsolódni. Ha valami elém kerül – mondjuk egy kiállítás anyaga –, akkor azt megnézem, átgondolom. Lehet, hogy ez hiányosságom, de nem szoktam kutatni, hogy mások miket csinálnak és hogyan. Ez abból a szempontból talán rossz, hogy emiatt az én munkáim témaköre nagyon személyes. A saját emberi dolgaimmal foglalkozom. Egyetemista koromban kicsit másképp volt ez, egyik legtöbbet ábrázolt témaköröm a globalizáció volt, cyberpunk meg manga hangulatú képeket készítettem, de egy idő után teljesen bezárkóztam a saját világomba. Persze ez is érthető, ezért rajzolom újra és újra azokat az embereket, akikkel együtt élek, mert hozzájuk fűznek a legmélyebb érzelmek, és ugyancsak ők azok, akikkel akarva-akaratlanul konfliktushelyzetbe kerülök. Viszont azt gondolom, hogy éppen ezeken a munkákon át bizonyos problémák, kérdések, súrlódások megoldódnak, letisztulnak.

– Nem gondolom azt, hogy teljesen bezárkóztál a saját külön bejáratú világodba. Hiszen november elején a kolozsvári Kajatanya vendéglőben kiállított Mi szent szemetünk című sorozatod éppen egy olyan témát dolgoz fel, amely mindannyiunk életében jelen van: a szemét. A sorozatnak ezúttal három olyan szereplője van, akik közül kettőt, Neculait, a karton- és hulladékgyűjtőt, illetve Lukács Róbertet, a főtéri mozgóárust a legtöbb kolozsvári ismeri. A harmadik figura egy utcaseprő, aki abban a negyedben takarít, ahol te is laksz. Mindhárom egész alakos portré egyfajta társadalmi röntgenkép is, amely nem csak a modellekről, de rólunk is árulkodik, és talán nem túlzás azt mondani, hogy kapcsolatot teremt közöttünk. A Szabó András-féle alkotások éppen azért szerethetőek, mert azon túl, hogy kijelentéseiddel ellentétben azt bizonyítják, igenis látod és érted, hogy mi történik a világban, olyan témákkal foglalkozol, amelyek általában megérintik az embereket.

– Ez jó, és remélem, hogy tényleg így van. Az, amit én átélek, megélek, gondolok és amit megjelenítek, azok általános emberi dolgok, érzelmek, helyzetek. Biztos, hogy mindenki talál olyasmit ezeken a képeken, amivel azonosulni tud. Ezek a munkák, amelyeket novemberben kiállítottam, egy újabb vonalat, próbálkozást képviselnek, hogy mégiscsak nyissak a világ és annak történései felé. Próbálok kilépni abból az intim közegből, ahová önként vonultam el. Persze azért ezeken a képeken is vannak rejtett szimbólumok, a saját szemeteim, hogy így mondjam. A szemetes-sorozat egyébként úgy készült, hogy mindhárom ábrázolt alakot régóta figyelem, egyikükkel, az utcaseprő emberrel többször beszélgettem is, vele a kapcsolatom is más, ugyanakkor érdekesnek tartom a világot, amit képviselnek, illetve azt a komolyságot, ahogyan a munkájukat végzik.

– A Mi szent szemetünk című új sorozatod előtt volt egy nagyobb, mondhatni gyűjteményes kiállításod a sepsiszentgyörgyi Magma kiállítótérben, 2013 végén. Ennek a kiállításnak része volt az a sorozatod, amely számomra az egyik legérdekesebb, egyszersmind legkedvesebb, a Waldorf-portrék, amelyek kiegészülnek egy tájképpel. A Waldorf-sorozatot a kolozsvári közönség 2012 márciusában láthatta a Korunk Stúdiógalériában. Miért éppen a Waldorf-iskola növendékeiről, és miért pont kamaszkorú gyermekekről készült ez a portrésorozat?

– Ez úgy történt, hogy egy évig tanítottam a kolozsvári Waldorf-iskolában, és nagyon sokat küszködtem azzal, hogy tudjak valami pozitívat nyújtani ott, mert sehogy sem ment nekem ez a tanítósdi. Volt egy ötfős kis „gengszter-csoport” az egyik osztályban, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy tönkretegyék az óráimat – és a saját óráikat végül is. Az a helyzet, hogy abból a harmincfős osztályból egyedül csak az ő nevükre emlékszem. Nagyon megfogott az egyéniségük. Ők olyan igazi, vérbeli tinédzserek voltak. Gyönyörűnek találtam a személyüket, az alakjukat, attól függetlenül, hogy – mint mondtam – egyáltalán nem segítettek nekem didaktikai műsoromban. De éppen emiatt találtam őket gyönyörűnek, hogy ennyire próbálták magukra vonni a figyelmet, meg hogy látszott rajtuk az a dualitás, ami a gyermek és a felnőttkor közötti időszakra jellemző. Az egyik szünetben vettem a bátorságot, és engedélyt kértem tőlük, hogy lefényképezhessem őket, s aztán elkészítsek róluk egy-egy rajzot. Mutattam nekik korábban a munkáimból néhányat, és tetszett nekik, így könnyen ment a meggyőzés. Valójában azonban az történt, hogy az a Waldorf-iskolában tanítással eltöltött év számomra sikertelen volt, és ezt a negatív élményt valahogy fel kellett dolgoznom. Hat képet készítettem el, ez másfél évembe telt, de úgy érzem, ez a legsikeresebb sorozatom, én ezeket a munkáimat szeretem a legjobban.

–Megmutattad nekik az elkészült munkákat?



– Szerettem volna nekik megmutatni, de sajnos nem sikerült. Mire kész lettem a munkával, és oda jutottam, hogy ki is állítsam, már eltelt két év. Elmentem ugyan az iskolába, és beszéltem az igazgatóval, elmondtam neki is, hogy a gyermekek portréit ki fogom állítani, de akkor az öt portréalanyomból már csak kettő járt a líceumba. Kiplakátoltam az iskolában, hogy lesz kiállítás, az igazgató is szólt nekik, hogy jöjjenek el, de végül nem jelent meg egyikük sem. Talán személyesen kellett volna megkeresnem őket.

– Úgy érzem, izgalmasnak találod a tinédzserkort, talán azért, mert mi, amolyan örök-kamaszként, nem nőttünk ki belőle. Gondoltál arra, hogy folytasd ezt a sorozatot, esetleg más iskola növendékeivel?

– Igen, mostanában eszembe jutott ez a téma, talán azért, mert ahogy mondod, mi is még ennek a két korszaknak a határán vagyunk, holott már évek óta megjátsszuk, hogy nem. De talán mégsem folytatnám ezt a sorozatot, mert úgy érzem, akkor elrontanám az egésznek a varázsát. Ezek a gyermekek alapjában véve ugyanolyanok, mint bármelyik másik iskolába járó kortársaik. Viszont az, amin most dolgozom, hasonló témájú, habár nem tinédzserekről van szó, de a két lány, akiket ábrázolok, úgy néznek ki, mintha kamaszok lennének.

– Közel tizenöt éve veszel részt csoportos és egyéni kiállításokon, az országban, de külföldön is. Milyen érzés ez, és fontos-e számodra a kapcsolat a nézővel?

– Mindig érdekelt a visszajelzés a közönség részéről. De abban is mindig biztos voltam, hogy az emberek nagy részének tetszik, amit csinálok, és ezt nem nagyképűségből mondom, hanem azért, mert úgy érzem, valahol a tudatalattimban eleve úgy alakítottam ki a világomat, hogy könnyen emészthető legyen, és mindenki találjon benne olyat, ami neki tetszik. Látványban azért lenyűgöző, mert megközelíti a fényképszerűséget, ami szinte emberfelettivé teszi az alkotóját egyes nézők számára, ugyanakkor minden képen el vannak rejtve finom és érzékeny részletek, amelyek másoknak többet jelentenek magánál a látványnál. Persze vannak olyanok is, akik ezt a fényképmásolásos metódust nem tartják igazi művészetnek, nekik valószínűleg nem tetszenek a munkáim. Egyébként most éppen ez a legutóbbi kolozsvári kiállításom a kedvencem, éppen azért, mert egy pici térben voltak kiállítva a munkák, egy vendéglőben, nem pedig egy kiállítóteremben, ezért közel kerültek egymáshoz emberek és képek. Lehet, egy évvel ezelőtt csak annak örültem volna, ha egy szupergalériában állíthatok ki, bizonyítékaként annak, hogy nem csak az emberek szemében, de piacon is nagyon jól teljesítek. Ez most egyáltalán nem érdekelt.

– Talán azért nem érdekelt, mert tudtad, hogy lesz egy szupergalériában egy szuperkiállításod, ha fogalmazhatok így. December közepén Párizsban állították ki azokat a munkáidat, amelyek az elmúlt tizenhárom évben készültek, és amelyet egy belga gyűjtő vásárolt meg tőled. Ennek köszönhetően egyfajta anyagi biztonságban élsz, a művészetedből – nem túl sok képzőművész mondhatja ezt el magáról ma sem. Korábban is dolgoztál nagyobb galériákkal, mint például a bukaresti Anaid Art Gallery, ahol többször is kiállítottál, és ők azok, akik úgymond megmutattak téged a nagyvilágnak. Miben más most ez a párizsi kiállítás?

– Sok év munka és gürcölés, nélkülözés után jött össze ez az anyagi biztonság, de azt elmondhatom, hogy mindig ugyanakkora lelkesedéssel és erőbefektetéssel dolgozom, anyagiaktól függetlenül. A már említett gyűjtő által megvásárolt 26 képet, a munkásságom legjavát állítják ki ebben a párizsi galériában, és számomra főleg attól különleges, hogy még soha nem láttam ezeket a munkáimat egy helyen, és itt tényleg követhető minden alkotói periódusom, az, ahogyan fejlődtem. Nyilván kíváncsi vagyok a visszajelzésekre is, hiszen számomra teljesen idegen közönség tekintette meg ezt a kiállítást, egészen más élmény volt, mint bármelyik eddigi kiállításom.

Szabó András

1980-ban született Marosvásárhelyen. A kolozsvári Képzőművészeti és Forma­tervezői Egyetemen szerzett diplomát, majd mesteri és doktori fokozatot. 2001 óta folyamatosan jelen van munkáival a hazai és külföldi kiállításokon. A közönség a bukaresti Anaid Art Galleryben, a Nemzeti Színházban, a kolozsvári Korunk Stúdiógalériában, a Bulgakov kávéházban, az Ataş Galériában vagy a sepsiszentgyörgyi Magmában láthatta alkotásait. 2007-ben és 2008-ban részt vett a Bukarestben rendezett Fehér Éjszakák Urban Art nevű projektben, amelynek keretében egy-egy képét kivetítették a Parlament homlokzatára. Munkái megvásárolhatóak voltak a bukaresti és temesvári Artmark, valamint a kolozsvári Quadro Galéria aukcióin. 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Illyés Közalapítvány által nyújtott Hollósy Simon képzőművészeti ösztöndíjat, 2010-ben elnyeri a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíját. 2010 februárja és 2013 augusztusa között a kolozsvári Korunk Stúdiógaléria kurátora volt. Jelenleg Kolozsváron él.