.svg)
A Krk szigetét a szárazfölddel összekötő hosszú hídon haladtunk át a családdal, 2024. augusztus 30-a volt éppen. Aznap jelent meg és vált elérhetővé különböző platformokon a Nick Cave and the Bad Seeds új albuma, a Wild God, nem bírtam kivárni, hogy úgymond nyugodt körülmények közt hallgathassam meg, elindítottam hát. Amikor rátértünk a Škodával a hídra, megszólalt a Joy című dal a lejátszóban. Kétoldalt a valószerűtlenül kék tenger, szikrázó napsütés, patyolattiszta ég, kicsit úgy éreztem, mintha megemelkednénk, elválnánk az aszfalttól, Nick Cave pedig azt énekelte, mint valami kalotaszegi keservesben, hogy „jutott nekünk bőven a bánatból”, de nem úgy folytatta, hogy csuhaj-haj, hanem úgy, hogy „eljött az öröm ideje”. Akkor, ott, személyes válságidőszakok közt bukdácsolva, szíven ütött ez az egyszerű üzenet.
Azért tudott szíven ütni, mert pont Nick Cave részéről hihetően és önazonosan hangzik. Egyáltalán nem mindegy, hogy egy dal vagy egy előadó zenéje (vagy egy vers, film, bármi) hol, mikor, milyen élethelyzetben találja meg az embert, mert részben ettől függ, mennyire képes együtt rezdülni mindazzal, amit közvetít, és az sem lényegtelen, hogy amit közvetít, miből, honnan jön – valahogy így válik az egyszerű tapasztalat élménnyé. Engem kora kamaszkoromban a Doors talált meg először, természetesen Jim Morrison – utólag belátom, jócskán túlromantizált, mégis, ma is úgy gondolom, autentikus – vagabund költőisége miatt, aztán, kicsit később, Cseh Tamás és Bereményi Géza dalköltészete, amely azóta sem ereszt; majd egyszer, már egyetemista koromban, úgy emlékszem, egy hosszú téli estén, az albérletemben ülve, zenéket keresgéltem a számítógépemen, és valamiért egyszuszra végighallgattam a The Boatman’s Call című albumot, ami akkor a legújabb Bad Seeds-lemez volt, arról is ezerszer a csodás Brompton Oratoryt („A beauty impossible to define/a beauty impossible to believe…”), aztán jött a The Good Son meg a Murder Ballads és a többi, és rögtön tudtam, hogy valami újra megtalált. Nick Cave-től addig jóformán semmit nem ismertem, leszámítva az MTV fénykorában agyonjátszott, Where the Wild Roses Grow című duettjét Kylie Minogue-gal, amely túl édeskésnek tűnt ahhoz, hogy megérintsen lírai kegyetlensége (a Murder Ballads érzelmi csúcspontja számomra mindmáig a PJ Harvey-val közösen előadott Henry Lee). Ha így volt egyáltalán.
Tartozom egy vallomással: nem érdekel és talán soha nem is érdekelt igazán a rock and roll, úgy értem, önmagában, a maga „műfajiságában” (értve ezalatt a teljes, talán túlságosan is széles spektrumot), nem hoz lázba az „életérzésipar” obligát egyéniség- és lázadáskultusza, amely éppen elvárt és köznapivá szelídült jellege okán lagymatag konformizmushoz vezet. „Változtasd meg élted”: mindaz, ami nem erre késztet, lehet színvonalas és minőségi, de nem okoz katarzist.
Ebből talán sejthető, hogy Nick Cave nemcsak zeneként, de jelenségként és élményként foglalkoztat.
A Nick Cave-élmény forrásvidékét, a korai, vadóc és kísérletező gyökereken túl (The Birthday Party, ugye) talán nem is a rockzene szokványos inspirációforrásai közelében kell keresnünk. Az a profetikus-apokaliptikus látásmód, amely nemcsak a szövegvilágot, hanem a néhol szabálytalan tonalitású, punk-rocktól a rhythm and blueson át az ambientig terjedő zenei univerzumot is keretezi, a déli gótika, a southern gothic irodalom szent szörnyetegeinek hatására is visszavezethető, a Flannery O’Connortól Cormac McCarthy-ig húzódó tradíció mocsaras-ködös, már-már emberalatti dimenziókat kiaknázó, mégis mélyen spirituális megváltatlanság-történeteihez; És meglátá a szamár az Úrnak angyalát című regényének könyörtelen, ószövetségi atmoszférát árasztó látomásával ehhez a hagyományhoz kapcsolódik ő maga is. Gyakran hangoztatja, hogy lenyűgözi Jézus élete és figurája, de azt hiszem, ennek is főként a vigasztalan, sötét oldala, a szenvedés és elhagyatottság világvégi magányossága (ahogyan az Embernek Fia törött szárnyú angyalként zuhan alá a Jesus Alone című dalban), a gyász, a bűn és bűntudat valósága és a szeretet imperatívusza, amely elmerül az ótestamentumi imaginárium özönvizében, sáskajárásában, békaesőjében („Amazed of love and amazed of pain/Amazed to be back in the water […] In the Sunday rain/Frog-marching you, babe” – Frogs).
Egyszer azon szórakoztunk a nagylányommal, Violával – akit sikerült megfertőznöm a Nick Cave-vírussal, koncerten is voltunk együtt –, hogy megpróbáltuk összeszámolni, a dalokban hányszor fordulnak elő az olyan visszatérő, invokációszerű szókapcsolatok, mint az Oh Lord; hát, nagyon sokszor. Nick Cave mintha egyre inkább távolodna a művész- vagy rockénekes státusztól, és prédikátorként, evangéliumi igehirdetőként lép föl a színpadon. Ezt a fordulatot szokás az elmúlt évek fejleményének tekinteni, és összefüggésbe hozni Arthur fiának tragikus elvesztésével. Igaz ugyan, hogy a gyásznak/gyászmunkának és a szenvedésnek ezek a krisztusi vonzatokat idéző megjelenítései a Skeleton Tree, majd az annál is elvontabb és sötétebb Ghosteen albumokon érték el tetőpontjukat – bár ez inkább mélypontként érzékelhető –, de a hangsúlyosan keresztény vallásos-spirituális motívumok legkésőbb a 90-es évek elejétől dominánssá váltak a Nick Cave-diszkográfiában – sőt, már korábban, gondoljunk a ’88-as Tender Prey albumra, hiszen mi más az egyik legnagyobb klasszikussá érett The Mercy Seat, mint a kegyelem és megváltás gyötrődő kinyilatkoztatása.
Hit, remény és vérontás című beszélgetőkönyvében[1] említi, hogy a legsúlyosabb drogfüggő időszakában is gyakran ébredt úgy idegen szállodaszobákban, hogy az éjjeliszekrényen egy használt fecskendő és egy kinyitott Biblia hevert, és „megegyezése volt Istennel”, hogy magánéleti kilengéseit a vasárnapi templombajárással igyekszik kompenzálni. Aki szeretné kicsit megérteni az idén 68 éves, az angliai Brightonban élő ausztrál dalnok gondolkodásmódját, úgymond belelátni a fejébe, érdemes fellapoznia ezt a könyvet (meg a Red Hand Filest),[2] nem egészen azt találja benne, mint a szokványos zenészéletrajzokban (azaz: szex, drogok, rock’n’roll); bár ez utóbbiak sem maradnak ki teljesen, hosszú eszmefuttatásokat olvashatunk benne saját, élet-kataklizmák által megpecsételt hitéről, a krisztusi paradigmáról, a showbiznisz világában nem túl gyakorinak számító, sokakkal konfliktust okozó, nyíltan vállalt konzervativizmusáról („Igen, azt hiszem, mindig is az voltam. És nem csak a hitem felől nézve. Azt hiszem, alkatilag konzervatív vagyok”),[3] az önnön szkepticizmusával és a világ cinizmusával való leszámolásának vágyáról. És éppen ez, az állandó, villódzó kettősség, a gyötrelmes dilemmázás arról, hogy kicsoda is ő, hogy radikális önkitárulkozásában mennyi a szelíd alázat és mennyi a rockmajom nárcisztikus magamutogatása, tör felszínre elemi erővel a dalokban – és mutatkozik meg, még inkább, a koncerteken.
Amikor a budapesti Papp László Sportarénában, tavaly októberben, felbúgott a Wild God gospelkórusa, és a „Keresztelő Szent János-fejű”[4] Warren Ellis meg a többi zenekari tag mellett-között kifogástalanul megkötött nyakkendőben, zakóban, lakkcipőben rohangáló Nick Cave-vel együtt tízezrek zúgták, hogy „Bring your spirit down”, azt érezhettük, hogy ez a zene felkavar, lehúz, megforgat a sárban, megrendít és felemel egyszerre, és hogy a halál árnyékának völgyéből talán van kiút.
Eljött az öröm ideje.
[1] Nick Cave – Seán O’Hagan: Hit, remény és vérontás. Helikon Kiadó, Budapest, 2024. Fordította Németh Róbert
[2] A Red Hand Files egy internetes platform, amelyen Nick Cave a rajongók kérdéseire válaszol, bármilyen témában.
[3] I. m., 30. o.
[4] „Igen, Keresztelő Szent János! A feje pont úgy fest, mint aminek egy tálon a helye.” (i. m., 37. o.)
