.svg)
Szabó Tünde fotója
Az irodalom, a légpuska és a macska
– A Kitömött barbár című Aegon-díjas regényeddel szárnyára vett a hírnév, bár azelőtt is ismert alakja voltál a kortárs magyar irodalomnak. Köztudott, hogy a könyv Kazinczy Ferencről (is) szól. Tudatában vagy annak, hogy talán te is benne vagy a regényben?
– Nem tudtam, de ha te mondod...
– Felolvasok egy passzust, amely a regény vége felé található. Angelo Soliman Kazinczyra hagyja végrendeletileg a bőrét, és ezzel kapcsolatosan olvassuk, hogy ő, Angelo „ismerte annyira a bécsi iratkezelés pedantériáját, hogy tudja, ha egy irat keletkezik valahol, az soha többet nem vész el, és így biztos lehetett benne, hogy a dolog akkor is a tudomásomra jut, hogyha nem engednének ki a börtönből: ha pedig meghalnék, biztosan akadna a jövőben valaki, aki megtalálja a történetet”. Kedves Péterfy Gergely, hogyan bukkantál erre a történetre?
– Nagyon kalandos volt ez az egész, mert benne van a véletlen megtalálásnak az egyszerisége és sorsszerű tervezhetetlensége, és aztán az ebből fakadó kalandos nyomozás, kicsit Indiana Jones-os módon. Úgy kezdődött, hogy ültem a Margit körúttól nem messze, a Frankel Leó úton magasodó sötét Grassalkovich-sárga bérház harmadik emeletének a belső udvarra, gangra néző cselédszobájában, valamikor a 90-es évek elején. Jékely Zoltán nagyapám könyvtára akkor még nem vándorolt el a Petőfi Irodalmi Múzeumba, hanem ott magasodott a könyvespolcokon – egy része legalábbis –, benne Kazinczy Ferenc összes leveleivel, és ebben volt valami fenyegető. Ott sorakoztak a kötetek, és volt bennük egy néma kihívás és vád. Pár hónap után úgy döntöttem, nem várok addig, míg a fejemre esnek, és levettem egy kötetet, találomra, mert kevés olyan őrült bolyong a világon, aki a Kazinczy-levelezést elejétől végéig elolvassa, bár biztos van ilyen. Kezdő egyetemistaként voltak fogalmaim az irodalomról, a magyar felvilágosodásról, Kazinczyról, de nem volt erről egy artikulált képem. Elkezdtem lapozgatni a könyvet, és nem telt sok időbe, míg eljutottam a 94. oldalra, ahol szerepel Angelo Solimannak az a németül írt levele, amely Kazinczy birtokában megmaradt, mert – mint kiderül az ehhez a levélhez fűzött kommentárból – a többit elégette. A levélben Angelo megköszöni a tokaji butéliákat, amelyeket küldött neki Kazinczy, és arról beszél, hogy milyen öröm lehet, kedves Ferenc testvérem, hogy te most a saját tuszkulánumodban élhetsz, bárcsak én is ezt tehetném, de a kor sötét politikai változásait hidegvérrel igyekszem elviselni – célozván a szabadkőműves társaságok betiltására. Ehhez fűz egy kommentárt Kazinczy, valami olyasmit írván, hogy Angelo Soliman barátomat, amikor meghala, akkor a bőrét levevék, és odaadák a medikusoknak, hogy tömessen ki és állíttassék fel a Természettudományi Múzeum tárolójában. Én pedig döbbenten néztem, hogy ébren vagyok vagy álmodom: egy néger szabadkőműves, akit megnyúztak és kitömtek? És villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy ilyen történet a világon nincs. És persze elkezdtem berzenkedni, hogy ezt eddig miért nem tudtam? Egyetemre járok, végigjártam egy csomó iskolát meg végigolvastam egy halom könyvet, köztük a Fogságom naplóját, miért nem azt tudtam meg egyből Kazinczy Ferencről, hogy volt egy fekete szabadkőműves barátja Bécsben, akit kitömtek? Mi történt a magyar irodalomtörténet-írással, hogy ilyen történeteket nekem véletlenül kell előbányásznom? Ugyanakkor megpillantottam ebben a történetben valami nagyon komplexet és szívbemarkolót: ez egy olyan sztori, amit az ember nem tud letenni, minimum tovább kell mesélje a barátainak. És tulajdonképpen az újra- és továbbmesélések sora állt össze egy olyan szándékká, hogy ebből regényt kell írnom.
– A regényben Kazinczy és a nyelv, a nyelvújítás viszonya is tematizálódik. Honnan jutott eszedbe az ötlet, hogy Kazinczy bosszúból indítja el a nyelvújító hadjáratot, azok ellen, akik őt úgymond tönkretették?
– Egyrészt vannak kortárs filozófiák, amelyek a kisebbségi nyelv és többségi nyelv viszonyát vizsgálják, és azokat a folyamatokat, amelyek ebből következnek. Volt azonban egy ennél sokkal egyszerűbb ok is. Írtam ebből a témából egy doktori disszertációt, ezért elmentem könyvtárakba (de semmit nem találtam Angelo Solimanról, a szabadkőművesekről is keveset), elolvastam egy csomó mindent, kutattam bécsi levéltárakban. Így összerakódott lassan a történet, megvolt a regény szárazanyaga – de amikor elkezdtem írni, rá kellett jönnöm, hogy csak akkor fog működni a regény, ha a szereplők életében bekövetkező fordulópontokat érzelmileg, emberileg motiválom. Maga a nyelvújítás nem túl regényes téma, és csak úgy tudtam elmondani, hogy megkerestem egy olyan motívumot Ferenc fiatalkora és a nyelvújítás között, amely a folyamatot a legplauzibilisebben tudja ábrázolni, és amely az elbeszélő, Török Sophie interpretációjában, tudatában is a legplasztikusabban ábrázolható. Nem akartam túl nagy teret szentelni a nyelvújításnak, viszont kellett keresnem valami olyan, röviden megjeleníthető motivációt, amely az olvasó számára akár hihető is. Jelent már meg olyan recenzió a könyvről, amelyben azt írja a szerző, hogy Kazinczy Ferencet, mint tudjuk, a börtönévek miatti bosszú vezérelte a nyelvújításra. Ebből tehát most már tudományos tény lett, pedig a saját invencióm. De lehet, hogy Kazinczytól nem is állna olyan távol egy ilyen értelmezés, mert ugyan ez így, expressis verbis nem szerepel semmilyen általam ismert Kazinczy-szövegben, de a legtöbb elolvasott leveléből és művéből mégiscsak ez rakódik össze.
– „Ez a táj és ez a nép még nem érett meg a leírásra. Ez az ország nincs kész, és a nyelv, amellyel le lehetne írni, az sincs kész”, olvasható a regényben. Készen lesz valaha a nyelv?
– A nyelv természete az, hogy soha nem lesz készen, a valóság természete pedig, hogy folyton lerombolódik. Azt szerettem volna ábrázolni, hogy az Aufklärung-projekt, amely a világ megjavításán, az univerzalizmuson és a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméin alapul, és amely azt képzeli, hogy a gondolkodás eszközeivel a valóságot meg lehet változtatni, milyen vesszőfutást eredményez és milyen tragikomikus önellentmondásokra vezet. Mint ahogy, az én értelmezésemben, az egész könyv ennek az Aufklärung-projektnek az önellentmondásairól és összeomlásáról szól.
– Ott van például a széphalmi ház, amelyet Kazinczy építtet Carlo Radi építésszel, akit csak Radi Karcsinak neveznek, mert már rég elfeledett mindent, amit valaha tudott és amelyről Kazinczynak pontos terve van, a kivitelezés viszont egészen más lesz...
– Azt gondolná az ember, hogy ez egy igazi regényírói húzás. Van ez a terv, amit Ferenc gondosan, hosszú éjszakákon át megrajzol – mert bár nem építész, de hát elképzelése szerint mindenhez ért, ő egy Goethe –, és jön egy életunt, egykor tehetséges, de a magyar vidéktől már megrohadt olasz építész, aki elrontja, mert ferdén építi fel a falakat. Ez klasszikus regényírói fogás lenne, de nagy bánatomra nem én találtam ki, ez Kazinczy Ferenc leveleiben számtalanszor előfordul, és még később, öregkorában is képes dührohamot kapni amiatt, hogy Carlo Radi azelőtt 30 évvel az ő nappaliját egy méterrel elmérte.
– És ott az a bizonyos kerti műrom, amit senki sem akar megépíteni, mert mit szólnának hozzá az emberek, hogy egy építész egy romot húzott fel. Inkább építene egy szép disznóólat vagy egy jó kis kriptát...
– Ezt viszont én találtam ki, mégpedig az előbbinek az analógiájára, annak a fordított helyzete, mert azt játszottam a regény építésénél, hogy mindenki párban szerepel. Építészből is kettő van, ott van Carlo Radi, aki szándéktalanul rontja el, és van a tót építőmester, aki direkt nem hajlandó olyat építeni, amit Ferenc kér, mert értelmetlennek látja. Ezek egymásnak a torz tükrei.
– Az egész regény rendkívül borúlátó és nyomasztó, eltekintve ezektől az ironikus párhuzamoktól. Azt szoktad mondani, hogy tíz évig írtad, de valószínű, hogy a megírás folyamata nem tartott éppen addig.
– Persze, ez jól hangzik. Nagyon béna lett volna azt mondani, hogy húsz évig írtam – mert ez a valóság. Abban az értelemben, hogy húsz évig foglalkoztatott a téma, mert a 90-es évek elején találtam meg. De azt sem mondhattam, hogy két vagy három év alatt írtam a szöveget, mert írtam belőle egy doktori disszertációt, és az első szövegkezdemények, amelyekből a regényt kezdtem építeni, valóban tíz-tizenkét évre nyúlnak vissza. Magának a konkrét szövegkorpusznak a létrehozása mintegy két és fél évembe került.
A pesszimizmussal kapcsolatban: vannak az Arisztophanész meg az Euripidész típusú szerzők. Én az utóbbi típusú vagyok, nálam a dramaturgiából mindig a legrosszabb opció valósul meg. Olvasóként is azokat a szövegeket szeretem, ahol beszorítanak a sarokba, és nem hagynak levegőhöz jutni – mert én épp ettől kapok levegőt, olvasóként is.
– Azért mondtam, hogy borúlátó, mert az idegenségről, az önazonosságról, a barbárságról szóló részek rendkívül aktuálisak jelen pillanatban.
– De erről nem én tehetek.
– Amikor írtad, akkor ez nem vetődött fel benned?
– Van erre egy nagyon furcsa magyarázatom, de ne nézzetek bolondnak. Az irodalommal kapcsolatban az első elementáris élményem az, amikor egy nagyon régi nyári délelőttön Badacsonyban ültem egy ház teraszán: borospince, bor, írógép. Épp írtam egy novellát, amely arról szólt, hogy egy légpuskás ember macskákat lövöldöz, és ebből lesz valami bonyodalom. Egyszer csak kopogtatnak, zörögnek a kertkapun, mérgesen abbahagyom az írást, kimegyek, megnézem, ki az. Ott áll egy légpuskás ember, és azt mondja, hogy az előbb lőtt meg egy macskát, és hogy az erre futott, szerinte itt van a kertben, vajon megnézheti-e.
– Behívtad a valóságot.
– Természetesen behívtam, leültettem fröccsözni, néztem az emberemet és a szöveget egymás mellett, és azt mondtam, hogy ha ez az irodalom, akkor ez nekem kell. Amikor elkezdtem írni a Kitömött barbárt, akkor nem volt annyira aktuális: létezett ugyan az idegenség-probléma, a feudalizmus- meg önkény-probléma, de nem ilyen forrón. És miközben írtam, egyszer csak kiszabadult a palackból. Nagyon sajnálom, igyekszem visszagyömöszölni a palackba a szellemet, de az egy kicsit hosszabb idő, mint kiengedni. Egy kedves hölgy is azt írta a Facebookon, hogy drága Péterfy úr, írjon már egy olyan regényt, amelyben végre minden jóra fordul.
– Állandóan a nézőpontokkal játszol, már korábban, a Halál Budán című regényedben is. A Kitömött barbár esetén kiválasztottad Török Sophie-t, Kazinczy feleségét mesélőnek, a regény szerkezete pedig nagy vonalakban úgy néz ki, hogy Török Sophie meséli, hogy neki Kazinczy meséli, hogy neki Angelo Soliman meséli... Nagyon eltolod magadtól az egészet, és így a kritika már meg sem szólalhat...
– Nem feltétlenül azért írtam, hogy a kritika megdicsérjen, de persze azért is. Nekem van egy nagyon régi regénykedvencem, Héliodorosznak az Aithiopika című műve, Sorsüldözött szerelmesek címen jelent meg magyarul, és egyébként Mátyás királynak is nagy kedvence volt, az egyik legolvasottabb kódex a Corvinái közt. Ez egy antik kalandregény, a késő hellenisztikus időkben született. Lenyűgözött mindig a szerkezete: valaki elkezdi mesélni, hogy egy adott helyzetben a szereplők találkoznak valakivel, aki elkezd mesélni egy történetet arról, hogy valamilyen szereplők valamilyen helyzetbe jutottak, és ott megint jön valaki, aki elkezd mesélni egy történetet...
– Ez az Ezeregyéjszaka meséinek is a szerkezete...
– Igen, de az Ezeregyéjszaka mindig visszatér ugyanarra a síkra, abban nincs ez a Matrjoska-szerkezet. Ez nekem mindig nagyon tetszett, és szerettem volna egy ilyen regényt írni. Azon gondolkodtam, hogy a Kitömött barbár történetét melyik szereplőmmel mondassam el, ki legyen a narrátor? Végigvettem őket: Kazinczytól indultam, de letettem róla, Angelo Solimannal pedig az volt a helyzet, hogy ő nem tudott volna mesélni Kazinczynak az 1796-tól 1831-ig terjedő életéről. Végül aztán megjelent a képzeletemben Török Sophie figurája, és éreztem, hogy ez így működni fog: Ferenc elmeséli neki ezt a sokáig rejtegetett sztorit, és közben, hiszen sok évvel túlélte a férjét, bőven van gondolkozni való ideje is. Az pedig, hogy Angelo mesél Ferencnek, kézenfekvő volt: szabadkőműves testvérekként barátságban álltak, a Kazinczy-levelekből pedig kiviláglik, hogy Angelo mesélt neki a fiatalkoráról, hisz olyan adatok vannak róla Kazinczy szövegeiben, amelyeket más kutatások anyagaiban, életrajzi szövegekben, a bécsi irodalomban nem találunk. Közben persze nagyon sokat csalok, ezt a kritika is észrevette, de szerintem az olvasó örül neki, én pedig örömmel írtam. Időnként elengedem a kamerát, ilyenkor a nézőpont átvált egy objektív, mindentudó elbeszélőébe, tehát olyasmikre is rálátunk, amik kevésbé indokoltak Sophie elbeszélői nézőpontjából.
– És nagyon vigyázol arra, hogy az olvasó érdeklődését mindvégig ébren tartsd, krimiszerűen szerkeszted a regényt. Ravasz elbeszélői fogással élsz, az elején megmutatod, ki a gyilkos, aztán mégis úgy folytatod a történetet, mintha nem tudnánk, hogy mi történt...
– Igen, de azt nem tudjuk, hogy hogyan történt és ebben van a lényeg. Remélhetőleg az olvasót kárpótolja a regény vége, a kitömési jelenettel, és úgy érzi majd, hogy ezért érdemes volt kitartani.
– A szabadkőművesség színes szála a regénynek, de terjedelem tekintetében nem foglal el túl nagy teret. Éreztél-e csábítást arra, hogy ezt középpontba helyezd, vagy féltél ettől mint könnyűnek bélyegezhető regénytémától?
– Török Sophie nőként – bár akkoriban már voltak női páholyok – nem lehetett beavatott, belülről nem ismerhette ezt a világot, és Ferenc elbeszéléséből is csak óvatosan, hiszen a szabadkőművességet hagyomány szerint egyfajta titok fedi, amely alapján beavatatlanoknak nem szabad róla beszélni. Sophie tehát valami keveset tudhatott Ferenctől a szabadkőművességről, de túl sok mindent nem. És azt, hogy mennyit mondok el ebből a sztoriból, az befolyásolta, hogy mennyit tudhatott meg Sophie Ferenctől. Nem akartam kilépni egy hihető és elfogadható diskurzusból. Ugyanakkor óvatosan kellett ezzel a tárggyal bánni, mert ez kurzustéma, a Dan Brown-féle tömegkulturális feldolgozások miatt, amelyekben a szabadkőművesség teljesen mást jelent, mint amit a 18. században jelentett. Ráadásul rárakódott a zsidó-szabadkőműves világösszeesküvés teóriája, amely miatt nehéz erről a témáról beszélni. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy úgy fogok róla beszélni, ahogyan a szexről vagy a testről: magától értetődően. Mintha semmi különös nem történne, mintha Török Sophie – és vele együtt az olvasó – számára mindez a lehető legtermészetesebb lenne. Borzasztóan egyszerű dramaturgiai fogással éltem egyébként. Kétféleképpen lehet elmesélni valakinek egy meglepő esetet: az egyik az, hogy „figyelj, most mondok neked valami egészen példátlan dolgot, de ne ijedj meg”, a másik pedig, hogy egyszerűen elkezdem mesélni, úgy téve, mintha ez teljesen természetes lenne, közben meg sunyin tudom, hogy le fogsz esni a székről a döbbenettől. És szerintem az utóbbi az erősebb: ha nem teszünk ki jelzőpóznákat, hogy vigyázat, aknamező, hanem hagyjuk, hogy az olvasó rátévedjen az aknamezőre, aztán pedig kapkodja a lábát, ha úgy esik.
Péterfy Gergely
1966-ban született Budapesten. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán, ógörög–latin–magyar szakon végzett. 1994-től 2011-ig a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanított. Az 1990-es évek elejétől publikál. Első novelláskötete, a Félelem az egértől 1994-ben jelent meg, ezt követte első regénye, A B oldal, 1998-ban. Regények és novellák mellett forgatókönyveket (Bányató, 2007, Kalandorok, 2008) és színdarabokat (A vadászgörény, 2006, Mercurius-tavak, 2007) ír. Legutóbbi műve a Kitömött barbár (2014), amelyért – több rangos kitüntetés, mint a József Attila-, a Márai Sándor- vagy a Déry Tibor-díj után – Aegon művészeti díjjal jutalmazták.
