Beszélgetés Kósa András Lászlóval, a bukaresti Balassi Intézet igazgatójával

A kultúrdiplomata élete, bürokrácia és kulturális pezsgés között

– Hogyan telik egy kultúrdiplomata átlagos napja?
– A kultúrdiplomata élete csupa kultúra és művészet. A kulturális élet rengeteg kiemelkedő személyiségével találkozik nap mint nap, izgalmas és érdekes beszélgetésekre kerül sor, projekteket tervez és lehetőséget teremt ezek megvalósítására, esténként pedig élvezi az előadásokat, kiállításmegnyitókat, koncerteket, a műhelyek eredményét.
Természetesen ez így mind igaz is, de azért valljuk be, hogy mégsem a kultúrdiplomata a közönsége saját rendezvényének – hála istennek –, hanem minden rendezvény, eredmény mögött kőkemény, egész napos, igen gyakran egész éjszakás munka van. Sokan panaszkodnak a pénzszerzés nehézségeire, a szervezési buktatókra, s ez is mind része az életemnek, de az esti közönségsiker, taps, művészek méltatása és nem utolsósorban az Intézet szempontjából a közönség és a művészek elégedettsége a fénypont. Ami pedig mögötte van, az természetes velejárója, hiszen verejték nélkül nincs siker egyetlen területen sem…
Ugyanakkor nem szabad letagadni azt sem, hogy a weberi értelemben vett jótékony bürokrácia igen gyakran túlzásokba esik, egy-egy adminisztrációs folyamat felőröli az ember energiáját, sok esetben tapasztalható, hogy a bürokrácia önálló és önmagát éltető folyamattá válik, ahol már a megvalósuló kulturális program inkább a „működő adminisztráció” kerékkötőjeként jelenik meg. Ez hangsúlyozottan van jelen akkor, amikor két ország néha egymásnak is ellentmondó szabályozásának egyszerre kell megfelelni. Nos, az ezzel való küzdelem, megfelelés és kulturális programok mint öncélért való kiállás is része a mindennapoknak. Sőt talán ez van túlsúlyban, de a programok eredménye mégis kárpótol. Egyszer nagyon örülnék annak, ha a központi adminisztráció is örülne a programok sikerének.
– Erdélyiként magyarországi kulturális intézményt vezet a román fővárosban: hogyan néz ki dióhéjban az a pályaív, amelyet Marosvásárhelytől Budapesten keresztül Bukarestig leírt?
– Marosvásárhelyen születtem, ahol még középiskolásként belecsöppentem az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál szervezésébe. A kilencvenes évek közepén magyar filmszemleként indult esemény Románia legrégebb óta évente megszervezett filmfesztiváljává vált. Közben Kolozsváron szociológiát végeztem, majd 1999-ben Budapestre kerültem, előbb a Századvégen tanultam közpolitikát, majd a Corvinus Szociológia Doktori Iskolájába jártam. Közben persze továbbra is részese voltam az Alter-Native szervezőbizottságának. Budapesten pedig a 2001-ben létrehozott Oktatási Jogok Biztosának Hivatalában dolgoztam külsős tanácsadóként, az volt a dolgom, hogy a kormányzati intézmény tevékenységét minél inkább közelebb vigyem az oktatás szereplőihez, vagyis ne egy bürokratikus budapesti minisztériumi intézmény legyen, hanem egy olyan jogvédő társaság alakuljon ki, amely elmegy a legkisebb vidéki oktatási intézményekbe, vagy éppen a Sziget Fesztiválra, ahol rengeteg egyetemista megfordul, s emberközelből néz rá az oktatás szereplőinek jogi problémáira. Én nem vagyok jogász, ezért is nem a jogszabályok oldaláról, hanem a civil kurázsi felöl közelítettem meg a dolgokat, amire a Hivatal vezetője, Aáry-Tamás Lajos és jogász kollegái is nagyon nyitottak voltak. Egy kormányzati intézmény felépítését és az oktatást igénybe vevők körében való elfogadottságát kellett felépítenünk, s azt gondolom, hogy sikeres volt a folyamat. Természetesen ennek előzménye az volt, hogy már bolyais középiskolás koromban részt vettem a diákmozgalmakban, vásárhelyi, erdélyi, majd később magyarországi szinten is.
Közben pedig a Pro Minoritate negyedéves kisebbségpolitikai folyóirat szerkesztőbizottságának tagja lettem, majd 2008 óta főszerkesztője a lapnak, amely egy kifejezetten termékeny kisebbségpolitikával foglalkozó műhellyé vált, s nemcsak a szűken vett társadalomtudományi kisebbségkutatással foglalkozik, hanem egyre nyitottabb lett a kisebbségi kultúra, a kelet-közép-európai kultúra irányába is. Ez a lapszámok tematikájában, a szervezett rendezvényekben is megmutatkozik.
Itt ért a Balassi Intézet pályázati felhívása a Bukaresti Magyar Intézet igazgatói állására. A pályázatot 2012 januárjában nyújtottam be, májusban nevezett ki Navracsics Tibor, az akkori, a Balassi Intézet felügyeletét ellátó miniszter, majd szeptember elején foglaltam el állomáshelyemet.
– A Balassi Intézet működése, programja nagyon széles spektrumot ölel fel: az irodalomtól a képzőművészeten és zenén át a futballig és a gasztronómiáig (és még sok minden másig) terjed a magyar kultúra felmutatandó értékeinek sora. Hogyan képes ezt a sokféleséget egy kulturális intézet országimázzsá, „nemzetimázzsá” konvertálni?
– Mindenképpen fontos, hogy legyen egy egységes víziója annak, amit a Balassi Intézet Bukarestben és Romániában meg akar valósítani – s azért szorítkozom csak erre, mert országonként változnak a hangsúlyok. Itt például bizonyos értelemben néha egymásnak feszül az országimázs és a nemzetimázs, ha úgy tetszik, a nemzetpolitikai célok megvalósítása. Ezek nem zárják ki egymást, de vannak ütközések.
Amint én feltétlen fontosnak tartok, s már a pályázatom címe is ez volt: Megérteni és megértetni, vagyis úgy kell a hosszú távú stratégiát megalkotni, s hozzá a rövid távon megvalósuló programokat hozzárendelni, hogy azok a magyar–román megértést és megértetést szolgálják. Olyan Magyarország- és magyarságképet igyekeztem az elmúlt három évben a Bukaresti Magyar Intézet stratégiájába ültetni, amely egy hagyománytisztelő modern Magyarország és magyarság képét erősíti és hirdeti. Ennek része a borkultúra és gasztronómia bemutatása is, amit a Magyar Turizmus Zrt.-vel együttműködésben valósítunk meg, s természetesen része Zalai Antal hegedűművész bukaresti fellépése a román Rádiózenekarral a Nemzeti Ünnepünk alkalmával. S feltétlen része a magyar irodalmi művek románra fordítása, magyar–román fordítói műhely megvalósítása a Magyar Fordítóházzal és a Román Kulturális Intézettel együttműködésben, kiadókkal való folyamatos kapcsolattartással, vagy a jelentős romániai könyvfesztiválokon való részvétel, a Duna-menti országok irodalmának részeseiként, a Donau Lounge projekttel.
Az egységes magyar kultúrára fókuszálva pedig a Bukaresti Magyar Intézet számára fontos a magyarországi képzőművészek mellett az erdélyi magyar festők, szobrászok, grafikusok megjelenítése, jelentse ez akár a 20. századi erdélyi képzőművészet jeles személyiségeinek bukaresti kiállítását (Román Viktor, Plugor Sándor, Molnár Dénes, nagybányai iskola – főleg az Erdélyi Művészeti Központtal együttműködve), vagy a fiatal tehetségeknek teret és lehetőséget biztosítani (Részegh Botond, Kuti Botond, Kolumbán Antal, Nagy Andrea).
S akkor még nem is beszéltem a dizájn, a fotóművészet, a filmművészet újszerű oldaláról. Valóban színes és összetett feladat ez, de örülünk annak, hogy a magyar kultúra ennyire sokoldalú.
– A kulturális intézetek hálózatának feladata jellemzően az, hogy a világ különböző pontjain, eltérő kulturális közegben úm. népszerűsítse a magyar kultúrát. Utalt azonban rá, hogy Romániában a kulturális intézetek sajátos helyzetben vannak, hiszen nem tekinthetnek el a nagyszámú magyar közösség jelenlététől, az itteni nemzetrésszel való kommunikációtól. A Balassi Intézet vezetőjeként hogyan sikerül lavírozni a kétirányú „elvárás” között?
– Ha Bukarestet vesszük alapul, akkor elsőre rá lehetne vágni, hogy van Balassi Intézet, amely a román közönség felé nyit, és van a Petőfi Ház, amely a bukaresti magyarok kulturális intézete 1857 óta. Ha pedig Romániáról beszélünk, akkor Magyarország kultúrdiplomáciai jelenlétét biztosítja a sepsiszentgyörgyi fiókintézet, a két főkonzulátus (Kolozsvár és Csíkszereda), s igen gyakran a tiszteletbeli konzulok szerepvállalása is. Ennyivel azonban nem lehet hátradőlni, hiszen – nevezzük nyugodtan annak – az intézményrendszer együttműködésére is szükség van. Az elmúlt három évben azt tapasztaltam, hogy ezen diplomáciai jelenlétek valóban összehangolhatók, s ehhez jönnek még a további intézményes partnerek, akár az erdélyi magyarsághoz kapcsolódóan, akár a román nemzeti intézményekkel. Nem is tudnánk jelen lenni az ország különböző pontjain ilyen „sűrűn”, ha nem lennének ezek az intézményes együttműködések.
Ami pedig a vezetői „lavírozást” illeti, itt természetesen vannak azért tudathasadásos pillanatok, amikor a törekvések egymásnak feszülnek, s patikamérleggel kell egyensúlyozni, hogy a magyar közösség számára is biztosítva legyen a magyar kultúrához való hozzáférés, például a szórványterületeken, ugyanakkor ezen események megszólítsák a helyi román közösséget is. Például a nagyszebeni, temesvári, Hunyad megyei Magyar Filmnapok azt mutatják, hogy összeegyeztethető tud lenni a két „elvárás”.
– Hozzá kell ehhez tennünk, hogyBukarestben egykoron virágzó és nagyszámú magyar közösség élt, az utóbbi években-évtizedekben azonban ez a helyzet megváltozott. Tapasztalatai szerint milyen szerepet tölt be a Balassi Intézet a megfogyatkozott bukaresti magyarság életében?
– Amint azt már említettem, Bukarest kapcsán könnyebb helyzetben van a Balassi Intézet, hiszen a Petőfi Ház sok esetben ellátja a bukaresti magyarság kulturális életének szervezését. Azonban ezzel nem pipáltuk ki a feladatot, hanem olyan klubjellegű eseményekre is fókuszálunk, amely találkozási pont a bukaresti magyarok számára. Egy ilyen folyamat generálása volt a Bukarestben élő magyar közgazdászok összegyűjtése, amely formálisan az RMKT Bukaresti Fiókjának megalakulását hozta, illetve a nagysikerű, Azaszép nevű, székely termékeket bemutató eseményt szervezi. Ilyenek voltak az erdélyi néprajzi tájegységeket bemutató havi táncháznapjaink (gyerektáncház, gálaműsor, tánctanítás és táncház), ez a rendezvény ma már a Petőfi Házban heti táncházzá alakult.
S természetesen ezen folyamatgeneráló szerepünk mellett a klasszikusnak mondható események is fontosak: Nemzeti Ünnepeink, a novemberi Bukaresti Magyar Filmhét vagy a májusi Magyar Zene Fesztivál.
Ezek mind-mind identitáserősítő programok is egyben, amelyek kapcsán összegyűjthető és erősíthető a bukaresti magyar közösség. Nem egyszer találkozom olyan helyzettel, amikor a bukaresti magyarok román ismerőseiknek büszkén hirdetik az Intézet egy-egy rendezvényét.
– Hogyan hat ki a kulturális intézet(ek) működése a román kulturális közvélemény Magyarország- és magyarságképére, illetve az interetnikus viszonyokra – különös tekintettel a román–magyar irodalmi kapcsolatokra?
– A román–magyar irodalmi kapcsolatok kifejezetten termékenynek mondhatók. Nagyon szoros a kapcsolat a magyar és román irodalmárok között – amikor felmerült Dragomán György decemberi jelenléte a Bukaresti Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon, akkor beállított a Balassi Intézetbe három román irodalmár, hogy ők egy külön estet is szeretnének barátjukkal, Dragomán Györggyel, s adjunk helyet ennek a kezdeményezésnek. Ez a példa is jelzi, hogy valóban van kapcsolat a két ország kulturális személyiségei között. Amikor a Bukarestben végzett, Párizsban élt Román Viktor emlékkiállítását megnyitottuk, akkor hétvégén is bent voltunk a kollégákkal, mert állandóan érkeztek látogatók, érdeklődök, egykori egyetemtársak, a párizsi években együtt dolgozó kollégák, vagy olyanok, akik a világhírű szobrászművész munkásságát jól ismerték. Ugyanez mondható el a dzsessz területéről is, ahol Sárik Péter és Gyárfás István rengeteg alkalommal lépett már fel Bukarestben, kifejezetten román zenésztársakkal. S ebbe a sorba tartoznak a román–magyar koprodukcióban születő filmes alkotások is. Nem véletlenül törekszünk arra, hogy olyan filmes alap jöjjön létre, amely kifejezetten támogatja ezeket a koprodukciókat.
– Melyek azok a rendezvények, események stb., amelyekre legbüszkébb, amire leginkább felhívná a figyelmet a Balassi Intézet eddigi (és elkövetkező) tevékenységéből?
– Talán meglepő lesz, amit mondok, de a 2012 decembere óta havonta sorra kerülő Vinum hungaricum estek éppen újszerűségük miatt a borkultúra kedvelőivel ismertették meg a magyar borrégiókat, borászatokat, kifejezetten magyar szőlőfajtákat. Ma már 40-50 olyan borblogger, borszakíró, sommelier, borkereskedő van Bukarestben, aki naprakészen ismeri a magyar bort. Ez egy teljesen új áttörés.
Természetesen ki kell emelni az Intézet két legjelentősebb eseményét: májusban Magyar Zene Fesztiválra kerül sor, melynek célja, hogy a fiatal román komolyzenét játszók repertoárjába minél több magyar mű bekerüljön. Megbecsülendő eredménynek számít, hogy a Fesztiválnak köszönhetően ma már nemcsak Bartókot vagy Lisztet ismerik és játsszák a fiatal román zenészek, hanem jó néhány olyan zeneszerző műve kerül be a koncertprogramokba (Goldberg Károly, Weiner László, Ligeti György), akik kevésbé voltak ismertek. De azt is ki kell emelni, hogy a Magyar Zene Fesztivál egy évtizedes múltja ma már befutott komolyzenészeket tudhat maga mögött, akik román létükre büszkén hirdetik, hogy a Magyar Intézetnek köszönhetik karrierjük egy bizonyos szegmensét.
A Magyar Filmhét pedig igazi magyar kulturális hétté alakult: a filmvetítések mellett kiállításokra, koncertekre, workshopokra, szakmai konferenciákra került sor, s nem utolsósorban ezek koprodukciókat eredményeztek.
– Ha már szó esett a borkultúráról: egy alapállásban Bukarestben székelő, de állandóan mozgásban lévő kultúrdiplomata életébe hogyan fér bele a hivatásszerű borászkodás?
– Azért ezt nem mondanám hivatásszerűnek, inkább műélvezőnek. Kolonics Károly barátom a hivatásszerű borász, aki a somlói borvidéken alkotja a kiváló borokat, én ennek csak kis mellékszereplője vagyok, aki hisz abban, hogy a magyar borvidékek jelentős szerepet kaphatnak Magyarország kulturális téren való megjelenésében is.

Kósa András László
1977-ben született Marosvásárhelyen. 1999-ben a kolozsvári BBTE szociológia szakán végzett. Ezután közpolitikát tanult a budapesti Századvég Politikai Iskolában, majd elvégezte a Corvinus Egyetem Szociológia Doktori Iskoláját. A 2001-ben létrehozott Oktatási Jogok Biztosának Hivatalában dolgozott külsős tanácsadóként. Egyetemi oktató volt a kolozsvári Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen és a Pécsi Tudományegyetemen. Még középiskolásként tagja lett a marosvásárhelyi Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál szervezőbizottságának. A Diákközéletért Alapítvány kutatója volt. A Pro Minoritate főszerkesztője. 2012 óta a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatója.