.svg)
A nyelv remek játékszer
– A 2000-es évek elején, amikor megjelent az első versesköteted, mintha megindult volna egyfajta rajzás, több fiatal szerző szinte egyidőben lépett a porondra. Kicsit furcsán is érzem magam, mert a te első köteted és az enyém ugyanazon a napon jött ki a nyomdából. Mondhatnánk, hogy nemzedéktársak vagyunk, csak épp nemzedék nélkül – mintha az akkori fiatalokból nem formálódott volna olyan értelemben irodalmi generáció, mint az előttünk járókból. Hogy látod te ezt?
– Ha jobban belegondolunk, a közvetlenül előttünk járó generációt is inkább a közös szándék tartotta össze, mintsem az irodalmi értelemben vett hasonlóság (persze, egy-két múlékony stílusjegyet, témát leszámítva). Ezt pozitív értelemben mondom, és hangsúlyozom vele: kezdettől fogva eredeti költői megszólalásokról volt szó; véletlenül és semmiképp sem lehetne összetéveszteni például Fekete Vince vagy Orbán János Dénes első köteteinek verseit egymással. Az ő indulásuk viszont egy történelmileg fontos pillanatban történt, amikor még az irodalomra is az átlagosnál nagyobb figyelem jutott, s emiatt nagyobb szereppel, téttel bírt a közös indulás. Nekünk ilyen értelemben már kitaposott útra lehetett lépnünk, csiszolgathattuk a saját hangunkat. Az Előretolt Helyőrség sorozatnak már neve, rangja volt, és örült a sokszínűségnek. A nemzedék, hitem szerint, amúgy is az egyéni rokonságérzet szerint alakul. Ahogy tágul a világ, egyre több és távolabb élő írótársra is testvérként csodálkozik rá az ember. De ennek ellenére, sok rokonom van az Előretolt Helyőrség házatáján is.
– Összesen két köteted jelent meg: 2002-ben az Itten ma donna választ és 2011-ben Az itt az ottal. Talán Orbán János Dénestől hallottam a bonmot-t, hogy eleve csak a jó verseidet írod meg. Mire vezethető vissza ez a szűkszavúság?
– Itt helyesbítek egy kicsit: verseskötetem valóban kettő van, viszont épp tavaly jelent meg a Gondolat Kiadónál a doktori disszertációm. És ezzel részben válaszoltam is a kérdésre: többek közt kutatással, egyéb elméleti szövegek írásával is foglalkozom a versek írása mellett. Persze, tudom, ez nem mentség semmire. Az ominózus jellemzést állítólag Fried István tanár úr tette – gondolom, tréfás kedvében, hogy megmagyarázza szűkszavúságomat. Annyi biztos, hogy nehezen szánom rá magam a versek megszövegezésére. Egyidejűleg gyakran több szöveg is munkál bennem, legtöbbször addig, amíg már csak végső formában le kell írni őket. És még akkor sem vagyok biztos benne, hogy nem lehetne pontosabban, jobban megírni. Igyekszem kímélni olvasóimat az esetlegességeimtől.
– Az imént említetted, hogy megjelent a doktori disszertációd. Irodalomtörténészként, kritikusként mi foglalkoztat?
– Ha az eddigi kutatásaimat vesszük alapul, eléggé széles a skála. 19. századi témával indítottam, aztán, a mesteri tanulmányaim alatt átlátogattam a huszadik századba, Mózes Attila regényeit szemügyre venni, majd a doktori alatt egészen a 18. századig léptem vissza. A disszertációm a 18. század első felében élt Verestói György (kollégiumi tanár, később református püspök) világi halotti orációival foglalkozott. Számos izgalmas tanulsággal, eredménnyel járt a téma kutatása – a tágabb kontextust az irodalom és közönség kapcsolatának vizsgálata jelentette. Ebben a tekintetben leginkább az foglalkoztatott, hogy milyen lehetett az akkori befogadói réteg, s miféle „keresletre” születtek válaszul Verestói szövegei. De ezen túlmenően is kincsesbányának számítottak ezek a beszédek: sok minden kiderült belőlük a korabeli könyves műveltségről, a magyar nyelv állapotáról, a halottakhoz való viszonyulásról, a nemesek társadalmi helyéről és igényeiről, a kor asszonyképéről és számos egyébről. S még ezek után is bőven akadna bennük csemegézni való egy történész, szociográfus vagy pszichológus számára is.
Az irodalomtörténeti kutatásokkal párhuzamosan, gyakorlatilag az egyetemi tanulmányaim befejezése óta, folyamatosan írok kritikákat, recenziókat is, ma megjelenő kiadványokról. (Ezzel már megvan a negyedik évszázad is.) Kezdettől érdekelt az Erdélyben születő irodalom, de a teljes magyar nyelvterületről figyelemmel kísérek írókat, költőket. Kár, hogy egy nap csak huszonnégy órából áll.
– Nemcsak a megírt és publikált versek mennyiségét tekintve, hanem a versépítkezésben, a mondatok összefűzésében, a formák kiválasztásában is megfigyelhető nálad egyfajta takarékosság, ökonómia. Kedvelt versformád például a szonett. Mi vonz ehhez a formához, amelyben költeményeid jelentős részét írod?
– Általában a formához nagyon vonzódom. Szabadvers írásához különösen nagy önfegyelem és költői tudás/tudatosság szükséges. De ha ez meg is van, akkor is kicsúszhat a téma a mederből, vagy beleszerethet a költő a saját szövegébe – és nem bírja abbahagyni. A forma nagy segítség: arra ösztönöz, hogy szedd össze a gondolataidat, koncentrálj a lényegre. A szabályok betartása kezdetben ugyan nagy nyűgnek tűnhet, de hamarosan kiderül, hogy az alkotás játékának a törvényeiről van szó, melyek számos kreatív irányba nyitják meg a versírás folyamatát. A szonett hosszúsága pedig nagyon sok témához jól passzol: könnyen végiggondolható a szerkezete, mégis rengeteg lehetőséget teremt a nyelvvel való játékra.
– Bátyád, Endre is költő. Kíváncsi lennék, hogyan működik egy ilyen irodalmi testvérkapcsolat: megbeszélitek-e egymás műveit, volt-e valaha köztetek rivalizálás, egyszóval – tréfásan fogalmazva – hogy lehet egy ilyen viszonyt „túlélni”?
– Endre, a korkülönbségből is adódóan, jóval korábban kezdett írni, mint én – engem azonban ez akkoriban egyáltalán nem érdekelt. Ő sokkal nyitottabb volt az én zsengéimmel kapcsolatban (akár írásuk közben is szívesen rámnyitotta az ajtót). Már jó ideje magam is verseltem, amikor kezdtem kezembe venni a köteteit. És fokozatosan az is kialakult, hogy tudjunk beszélni egymás műveiről; ma már az egyes verseket is gyakran megmutatjuk egymásnak, de kötetkiadás előtt mindenképpen elolvastatjuk a másikkal az anyagot. Úgy gondolom, hogy költői világaink eléggé távol állnak egymástól, így objektívebbek is tudunk lenni, és szerencsére ez a rivalizálás veszélyét is kizárja.
– Az Itten ma donna választ című első köteted talán legismertebb verse a Válasz a Donkihótnak című költemény – egy átirat átirata. Ez a kissé pajzán, kihívó, játékos hang mintha eltűnt volna az elmúlt években írott verseidből. Mi lehet ennek a magyarázata?
– Ez egy alkalmi vers volt, addigi versnyelvemnek is kivételes darabja – de nem tagadom, nagyon élveztem írni. És utólag is örömet szerzett, mert a közvetlen címzett „vette a lapot”. Azóta már volt olyan alkalom is, amikor Orbán János Dénes a Don Quijote második szerenádját, én pedig a választ olvashattam fel, nagyon jó hangulatban. De alapvetően sokkal szemérmesebb alkat vagyok annál, mint amit ezek a versek képviselnek – fő csapásait nézve, nem ilyen irányú az én utam. Persze, a nyitottság továbbra is adott, a nyelv remek játékszer is tud lenni, de talán az elmúlt időben „komolyabb” témák foglalkoztattak.
– Az itt az ottal című kötetedben egész ciklust ajánlasz Magyarósi Szőke József emlékének, az első kötetedben is volt egy neki címzett versed. Mit kell tudni róla és miért olyan erős ez a kapcsolat, ami hozzá fűz?
– Magyarósi alakjával és műveivel a szakdolgozatom készítése során találkoztam, s nagy hatással volt rám az életsorsa, írásművészete. Székelyudvarhelyen volt kollégiumi rektor, egy igazi polihisztor, aki drámától tankönyvekig rengeteg munkát írt, olyan pedagógus, akire joggal nézhettek fel tanítványai, hiszen tanulásuk mellett szórakozásukat, kikapcsolódásukat is mindig szem előtt tartotta. Még végrendeletében is e célra hagyta a kollégiumra saját kertjét, hogy az a „tanulóifjúságának pihenő- és játszóhelye legyen”. Olyan önzetlen pályamodellt állít elénk, amilyennel manapság csak a legritkább esetekben találkozhatunk. Emellett költői ambíciókat is dédelgetett, viszont erről nemigen tudott senki; azt is testamentumában hagyta hátra, hogy két könyvét kinyomtassák, melyek közül az egyik egy szerelmes verseket tartalmazó kötet volt. A könyvek kiadásának költségeivel sem terhelt senkit, a nyomdai díj töredékét képezte annak az összegnek, amit lakásán és hatalmas könyvtárán kívül szintén a köznek adományozott.
Volt azonban verseiben, kiszólásaiban is számos olyan momentum, amelyekben valamilyen módon érintve éreztem magam, sokszor mintha az éppen engem foglalkoztató kérdéseket válaszolta volna meg. (Azt már meg sem említem, hogy még a születésnapunk is ugyanaz.) Úgy éreztem, megértettem valamit ennek az embernek a gondolkodásából, de sok új kérdést, problémát is felvetettek az írásai. Így született egy vers az emlékére, és lett végül egy teljes ciklus a vele kapcsolatba hozható szövegekből.
– Évek óta Magyarországon élsz, Békéscsabán, a Bárkaonline szerkesztője vagy. Valamiért mégsem tudok rád (jobb szó híján) „emigránsként” tekinteni, nem tűnik úgy, mintha elszakadtál volna az itthoni irodalmi közegtől, az új köteted is Erdélyben jelent meg. Hogyan működnek szerinted az átjárások a két irodalmi élet között (személyesen és általában), hogyan fér meg „az itt az ottal”?
– Az ember a költözéssel nem cserél identitást. Ráadásul, számomra Székelyudvarhely és Békéscsaba sokkal kevésbé tűnik két külön világnak, mint például Kolozsvár és Jászvásár. Pedig utóbbiak jelenleg közigazgatásilag egy országban is vannak. Természetesen érzem otthon magam Erdélyben, és nagy öröm, hogy most már Csabán is sok embert ismerek, s a magyarországi irodalmat is kicsit közelebbről tudom szemlélni. A könyvterjesztés tekintetében nagyon nagy esetlegességek és hiányosságok vannak mindkét térfélen, és főként egymás viszonylatában – ez nagy szívfájdalmam, de az internet enyhít valamit ezen az igazságtalanságon: fontos, értékes dolgok kerülhetnek egymás mellé a világhálón. Ezt képviseli a Bárka folyóirat és a Bárkaonline is.
– A két versesköteted megjelenése között kilenc év telt el. Kell-e újabb kilenc (illetve most már „csak” hat) évet várni a következőre, vagy alakul már egy újabb könyv terve, szöveganyaga?
– Most határozottan jobb a helyzet, idén például magamhoz képest egészen sokat írtam. És vannak még tervek – többek között egy olyan ciklus, amelyik esetlegesen külön is testet ölt majd könyv formában. De erről egyelőre nem beszélnék még semmi konkrétat; ha összejön, lehessen meglepetés belőle!
Farkas Wellmann Éva
1979. március 19-én született Marosvásárhelyen. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakán végzett 2001-ben. 2008 őszén a BBTE Hungarológiai Doktoriskolájának hallgatója lett, disszertációját 2012-ben védte meg. Doktori disszertációja 2013-ban jelent meg, a Gondolat Kiadónál. Irodalom és közönsége a XVIII. században. Verestói György munkássága címmel. Verseskötetei: Itten ma donna választ (Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, 2002; második kiadás 2005-ben, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban); Az itt az ottal (Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, 2011). Jelenleg Békéscsabán él, 2012 óta a Bárkaonline szerkesztője.
