Az öntudatos és a szerény

Snétberger Ferencet egy interjúban „a” magyar gitárművésznek nevezte beszélgetőpartnere, emlékeztetve arra a szórványosan felbukkanó vélekedésre, hogy a magyar kultúrában – ezen persze a magyarországi kulturális életet értette – minden hangszerművészből kell, hogy legyen egy, de nem több, mint egy „a”, egy abszolút mester. Talán a tőle megszokott szerénység, esetleg az egyet-nem-értés tette, hogy Snétberger némileg elhatárolódott ettől a feltételezett egyetlenségtől vagy magyar csúcsművészségtől. Azt viszont ő sem vonhatja kétségbe, hogy a nagyvilágban ma nincs nála ismertebb magyar gitárművész. „Pont.”

Hogy épp Snétbergerről beszélünk e hasábokon, annak természetesen novemberi fellépése ad aktualitást. A Héttorony Fesztivál kolozsvári koncertsorozata keretében látogatott Erdélybe tanítványai-neveltjei: a felsőörsi Snétberger Zenei Tehetség Központ fiataljai körében. Az immár negyedik tanévébe lépett oktatási intézmény létténye, a mögötte meghúzódó vállalás (nem vállalkozás!) és egyéb jól sajtósítható adatok azonban csak a snétbergeri zenélés minősége, sokrétűsége és elismertsége fényében értékelhetőek igazán.

A nagy kérdés tudniillik az: miképpen hozható ennyire repedésmentesen egyazon egyenletbe a zeneművészet internacionalitása – vagy ha akarom: anacionalitása –, Snétberger zenei és önmenedzselési világpolgársága azzal a mélyen parázsló és nagyívű cselekvésekre indító nemzetiségszeretettel, amelynek a salgótarjáni születésű szinti (német-cigány, nyamcicko rom) gitárzenész valóságos emblémája lett. Hiszen jószerével nincs koncert és nincs interjú, hogy Snétberger Ferenc zenében és szóban megvallott cigánysága föl ne merülne. Miképpen lehet valaki ennyire „nemzeti” és ennyire „kozmopolita” egyszerre?

A válasz kulcsa vélhetőleg Snétberger művészi minőségében rejlik. Előadói és zeneszerzői kvalitásai, az együttzenélésben megmutatkozó nagy empátiája és rugalmassága egyaránt magyarázhatja, hogy nemcsak örömmel fogadják, de folyamatosan és gyakran hívják is a kontinensek legnagyobb pódiumaira. A Kossuth- és Liszt-díjas művész többek között David Friedman, Dhafer Youssef, James Moddy, Trolok Gurtu vagy Pandit Hariprasad Chaurasia partnereként is színpadra lépett. Miután 2005-ben együtt zenéltek Veszprémben, 2007 nyarán Snétbergert Bobby McFerrin közös németországi és spanyolországi koncertsorozatra hívta. A kameruni származású világzenész, Richard Bona azzal lett része a magyar zenekultúrának, hogy Snétberger csábította el Kiskecelányomat játszani (sőt énekelni!) a Művészetek Palotájába. (A történet báját cifrázza Snétberger egy vallomása: hogy tudniillik Bonával gyakran játszanak együtt, bárha a földgolyó ellentett felületein vannak is: mp3-as dolgoznivalót és kottákat küldözgetnek egymásnak, sőt olykor skype-on „össze is játszanak”, igaz, a hang késik.)

A művészi minőség – mondtuk tehát fennebb. És valóban: a nemzeti(ségi)leg nagyon öntudatos Snétberger a világ gitárral eljátszható dolgaiban minden kétségen felül maximalista. Ha azt mondod: flamenco – Snétberger otthon van benne. Ha azt: Bach – ugyanúgy magáénak érzi és mély szeretettel játssza. Brazilban vagy nyugat-európai cigányban, kortalan(nak beállított) „világzenében” vagy a jazzműfajokban egyaránt kiváló. Már-már annyira, hogy áhítatunkban hajlamosak vagyunk megfeledkezni a hihetetlen mennyiségű s a zenészek számára gyakorta sziszifuszinak tűnő munkáról.

Amikor gyermek volt, hét testvér osztozott az egyetlen családi gitáron. Mivel Ferenc a legkisebb közülük, olykor csak este kerülhetett volna rá sor, ha nem kellett volna lefeküdni. Ma ott „tartunk”, hogy egy neves német gitárkészítő egy komplett akusztikusgitár-sorozatot nevezett el róla.

Hogy Snétberger többé vagy kevésbé nehéz sorsú, de nyilvánvalóan tehetséges cigány gyermekek számára tartja fenn a már nemzetközi hírnévre szert tett felsőörsi oktatási központot, az nyilván ennek a művészi bildungsromannak a tanulságait képezi le. S hogy iskolájában a zene mellett szinte aggályos figyelemmel oktatják a cigány kultúrtörténetet, az idegen nyelveket s a kortárs kommunikációs technikákat, az is Snétberger öntudatosan és szerényen épített edifíciumának receptjéből érthető meg. Abból az „egyenletből”, amelyben csak látszólagosak az ellentétek, s valójában józan és elkötelezett szeretések szabályai szerint rakódott össze.