Az írói kvóta

Kolozsi Tibor: Expectatio

Szegény irodalom, milyen kihívásokkal kell szembenéznie manapság! Nem, nem arról beszélek, hogy állítólag nem olvasnak az emberek, hanem arról, hogyan olvasnak – sőt hogyan olvastatnának. Egy amerikai hölgy például, maga is írónő, azt a meghökkentő ötletet találta ki, hogy egy évig ne olvassuk fehér, heteroszexuális férfiszerzők műveit, mert azzal értékes időt veszünk el nem-fehér, nem-heteroszexuális és nem-férfi, egyszóval úgymond „kisebbségi” szerzők elől. Kétségkívül rám fér némi tájékozódás ebben a témában, mégis bizarrnak tűnik ez az egész. Mondhatnánk azt is, persze, hogy elszigetelt eset, amely alapján nem szabad általánosítani, de ebben a formában ez nem lenne igaz. Az attitűd, hogy okosabbak vagyunk a retrográd hagyománynál, amelynek állítólagos tévedéseit és egyenlőtlenségeit mesterséges eszközökkel korrigálnunk kell, nem új keletű: a Tom Sawyer és a Huckleberry Finn egyes helyeken már nem ússza meg a cenzúrát (túl sok bennük az „n” betűs szó), és történtek kísérletek a tündérmesék vagy a Biblia progresszív, feminista átírására is.

Az emancipációs doktrinerség, amely felsejlik az egyéves projekt mögött, úgy kezeli az irodalmat, mintha egy vállalat igazgatótanácsa lenne, amelyben kvótákkal lehetne szabályozni a nemi, etnikai vagy egyéb arányokat. (Tekintsünk el attól a fogas kérdéstől, hogy egy vállalat igazgatótanácsában ez helyes döntés-e.) A DWEM – Dead White European Male, vagyis a Halott Fehér Európai Hím, ha valaki nem tudná – kultúrája mélyen igazságtalan, itt az ideje tehát, hogy rendet rakjunk benne, működési elveit újraszabályozzuk, a súlyos egyenlőtlenségek korrigálása végett.

Mondjuk ki: ez agyrém. Az irodalom – és általában a művészet – nem az egyenlőség és a demokrácia terepe. A Hamlet, a Don Quijote vagy a Faust nem azért lettek kultúránk alapművei, mert esélyegyenlőségi kampány indult mellettük, hanem mert a tradíció végül úgyis azokat a műveket kodifikálja, amelyek jelentős mértékben alakítják az ön- és világértelmezésünket. (Ha az időbeli távlat akadály lenne ennek megértésében, felhívnám a figyelmet arra, hogy Shakespeare, Cervantes vagy Goethe is voltak élő szerzők valaha.) Minden olyan kísérlet elvetélt, amely a literatúra titokzatos belső önmozgását külsődleges eszközökkel szeretné ellenőrizni és irányítani. Ezért (nem felesleges, csak) hiábavaló a kánonok körüli hókuszpókusz, és ezért értelmetlen a piac torzító hatásaitól való félelem. Az irodalom nem demokratikus, de igazságos: senkiből nem lehet sem esélyegyenlőségi programokkal, sem sok pénzzel nagy írót faragni.

Élhetünk a gyanúperrel, hogy aki efféle paraméterek mentén gondolkodik, azt valójában nem az irodalom érdekli, hanem valami más. Ez a valami attól még lehet fontos, de nem az irodalomról szól, nincs szerves kapcsolatban vele – az irodalmat propagandaeszközként, társadalmi kísérletek gyakorlóterepeként használná. És ilyenkor feltehetjük-e a kérdést: érdemes-e az irodalomnak így lenni vagy nem lenni.