Atom Egoyan visszatért

A fenti cím meglehetősen bombasztikus, elismerem, de nem pusztán elcsépelt retorikai fogásnak szánom. Az örmény származású direktor, Atom Egoyan a kanadai filmgyártás nemzetközi színtéren legismertebb alkotója David Cronenberg mellett – bár az utóbbi években a québeci Denis Villeneuve mindent megtett azért, hogy felzárkózzon melléjük, többek közt épp egy olyan filmmel (Fogságban/Prisoners), amely témájában hasonlít Egoyan legutóbbi, A fogoly (The Captive) című munkájához – vagy fordítva.

Nos, Egoyan, aki annak idején olyan filmremekekkel írta be magát a mozitörténelembe, mint a Családi mozi, A kárbecslő, a Naptár, az Exotica, az Eljövendő szép napok vagy – üsse kő – akár az Ararát és a Felicia utazása, az elmúlt évtizedben gyakorlatilag eltűnt a porondról. És nem azért, mintha nem készített volna filmeket, a helyzet ennél rosszabb: készített ugyan, de ez nemigen tűnt fel szinte senkinek, méltán. A 2005-ös Az igazság fogságábant még el lehetett könyvelni úgy, mint egyszeri, nem túlzottan sikeres, de nem is gyalázatosan rossz nyitást Hollywood esztétikája (és pénztárcája) felé. Aztán egy elég halovány művészfilmes visszakanyarodást (Imádat, 2008) követően jött a mélypont: a Chloe című remake, a tavalyi Devil’s Knot pedig olyannyira visszhangtalan maradt, hogy – Egoyan híveként – a létezéséről sem tudtam a közelmúltig. Nagyon úgy tűnt, hogy a kanadai-örmény mesternél beállt a művészi klimax állapota; legújabb műve sem kecsegtetett túl sok jóval, tekintetbe véve a meglehetősen barátságtalan cannes-i fogadtatást és a kritika fanyalgását.

A cannes-i ítészeket üdvözlöm, a zord kritikusokat csókoltatom, de különvéleménnyel élnék. A fogoly messze nem hibátlan alkotás, de Egoyan-film a szó legnemesebb értelmében: ez az a rendező, akinek a visszatérésére várok évek óta. Ez a film sűrített formában ismét felvillantja azokat a témákat és motívumokat, amelyekért Atom Egoyant szerettük, és amelyek nem az attraktivitásukkal hatottak, hanem azzal, hogy képesek voltak kíméletlen önvizsgálatra sarkallni. A fogoly nem szintézis, de ismét egy olyan Egoyan-mozgókép, amelynek – jobb híján mondjuk így – egzisztenciális tétje van.

Pedig az elbeszélésnek minden esélye megvan rá, hogy ne kerülje el a hatásvadászat csapdáit. Az alapképlet az, hogy eltűnik egy kislány. Vélhetőleg elrabolták. Akik ezt tették, valószínűleg pedofilok. Innentől minden út nyitva áll az érzelgős tanmese vagy – ami talán még rosszabb – az öncélú sokkolás irányába. A film nem árul zsákbamacskát, az első képkockáktól kezdve tudjuk, hogy a kis Cass egy gyermekprostitúciós hálózat karmaiba került, sőt, hogy még most is ott van, pedig nyolc év eltelt az elrablása óta. Időközben szép fiatal lánnyá serdült, aki még mindig émelyítően rózsaszín, mesei díszletek közt éli mindennapjait, egy bezárt szobában, és miután fogvatartója „elvesztette iránta érdeklődését”, egyéb feladatot talált számára: bevonzani, becsalogatni a gyanútlan kisgyerekeket a háló(zat)ba.

Akárcsak a hamelni patkányfogó legendájában – amelyet rendezőnk olyan szívszorítóan aknázott ki az Eljövendő szép napokban, ahol a felnőttek mikroközösségét szintén egy gyermektragédia készteti önvizsgálatra, a saját életük alapvető, kibeszéletlen problémáival való szembenézésre. A fogoly narratívájának majdnem minden eleme megtalálható Egoyan korábbi munkáiban (szinte várjuk, mikor bukkan fel egy örmény nagymama): nem véletlen, hogy a rendező-forgatókönyvíró azt a töredezett, idősíkokat váltó elbeszélésmódot választja, amely arra sarkallja a nézőt, hogy ő maga rakja össze a történet elemeit, találja meg a kirakósjáték puzzle-darabkáinak helyét. És ez nem is bizonyul egyszerű feladatnak, nemcsak azért, mert semmilyen vizuális vagy szövegszerű segédelem nem nyújt támpontot a „pontos időjelzésben” – hanem azért sem, mert a környezet és a főbb karakterek alig változnak, az idő vasfoga mintha nyomtalanul röpülne el felettük. És ez bizony hiba, nem is kicsi, ilyet kezdő filmesek szoktak megengedni maguknak. Nem ez az egyetlen egyébként: apa és lánya „ellenőrzött” találkozása több év után teljesen életszerűtlen, és az sem tesz jót a drámaiságnak, hogy a film az utolsó negyedében átfordul üldözésközpontú thrillerbe.

Mindezt ellensúlyozza viszont az a lélektani alaposság, amellyel kibontja a drámát: lassan kezd világossá válni, hogy nem az elrabolt kislány történetét látjuk, hanem azét a világét, amelyben a hiánya mély, befoldozhatatlan űrt teremt. A bűnbakkeresés módozatai (az anya mindvégig az apát okolja a gyermek elvesztéséért), azok a kimondva-kimondatlanul cipelt terhek, amelyeket az ügy felszínre hoz a tragédiában érintett felnőttek majd’ mindegyikéből, s amelyekre néhol csak nagyon finom utalás történik (például a nyomozó és a nyomozónő esetében), némiképp átértelmezik a film címét is. Ki a fogoly, avagy kik a foglyok és minek a foglyai? Jóvátehetőek-e a végzetes mulasztások, kiváltható-e a szenvedés és hogyan? A visszafogottság, a minden harsányságot nélkülöző képvilág és történetszövés kifejezetten a film javára írandó: Egoyan úgy beszél egy problémáról, hogy annak tárgyát nem teszi ki a nézői falánkságnak, a vizuális kizsákmányolás veszélyének. Vagyis, miközben a Rosario Dawson alakította rendőrnő azt mondja újdonsült kollégájának (a gyermekbántalmazás képeire, a pornográf felvételekre utalva): „nekünk az a dolgunk, hogy ne fordítsuk el a tekintetünket”, Paul Sarossy operatőr tapintatosan elfordítja kameráját.

A kamera azonban itt is kulcsszó: az Egoyan-koktél nem lehet teljes a kukkolás témája, a modern tömegmédia hatásmechanizmusainak kritikai élű problematizálása nélkül. Az alaphelyzetet az teszi különösen kegyetlenné – a gyermekprostitúció önmagában is rettenetes tényén túl –, hogy az emberrabló (Kevin Durand hideglelősen élveteg alakításában) nem elégszik meg azzal, hogy elképzelhetetlen fájdalmat okozott a kislány szüleinek, a hálóból őket sem engedi ki: bekamerázza az anya által takarított hotelszobákat, különböző árulkodó nyomokat hagy, majd élőben figyeli a nő reakcióját – annak fogva tartott lányával együtt. A Nagy Testvér figyel, és a rossz hír az, hogy gonoszsága értelmezhetetlen – nem találták még fel azt a kódrendszert, amely megfejthetné. Mint egy rémálomba forduló, totálisan beteg valóságshowban, amelyből nincs menekvés.

És ha van, hát abban sincs túl sok köszönet.

A fogoly (The Captive), színes kanadai film, 112 perc, 2014. Rendező: Atom Egoyan. Forgatókönyvíró: Atom Egoyan, David Fraser. Operatőr: Paul Sarossy. Zene: Mychael Danna. Vágó: Susan Shipton. Szereplők: Ryan Reynolds, Mireille Enos, Rosario Dawson, Kevin Durand, Alicia Fast, Scott Speedman, Christine Horne.