A Notre Dame-i főmufti

Amikor ezeket a sorokat írom, még alig mosták fel a vért a párizsi Bataclan színház padlózatáról – és ez nem először történik meg a 2015-ös év Franciaországában. Michel Houellebecq már-már prófétai státusra tett szert egyes körökben azzal, hogy Behódolás című regénye a Charlie Hebdo nevű szatirikus lap szerkesztősége elleni véres terrortámadás hetén jelent meg, a könyv témája pedig kísérteties hasonlóságokat mutat napjaink franciaországi – és részben összeurópai – közállapotaival. A könyvnek nem kifejezetten témája a szó szoros értelmében vett terrorizmus, sikere viszont jól jelzi azt, hogy az iszlám európai térfoglalása milyen önkéntelen képzettársításokat hív elő – és azt is előrevetíti, miért olyan nehéz beszélni róla.
Nem, nem a politikai korrektség miatt. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, hogy a Behódolás értelmezhető és „kibeszélhető” a posztkoloniális európai szalonok társalgási etikettjének bevett fordulataival. (Már az is kiverte a biztosítékot, hogy a magyar kiadás címlap-illusztrációja a Mona Lisát nikábban – csak a szemet szabadon hagyó muszlim női kendő – ábrázolja, a Magvető kiadónak hosszasan kellett magyarázkodnia az iszlamofóbia vádja miatt.) Az értelmezési nehézségeket okozó probléma ennél immanensebb módon van jelen a Houellebecq-életműben, a korábbi művekben is, de ennél a könyvnél vált zavarbaejtően láthatóvá. A Behódolást – különösen a megjelenése óta történtek ismeretében – nem lehet a valóságtól elvonatkoztatva, pusztán irodalomként tárgyalni, mert nem adja meg magát az esztétikai alapú interpretációnak: érvényességének (vagy érvénytelenségének, nézőpont kérdése) kulcsát az irodalmi alkotáson kívüli tartományokban kell keresni. Nevezhetjük természetesen disztópiának, és ezzel el is távolítanánk a referenciális olvasat csapdáitól, de ez csak nagy jóindulattal lenne igaz: a disztópia vonzerejét épp az adja, hogy a jelenben csírájukban már meglévő folyamatokból indul ki, de azokat hiperbolikus dimenziókba tágítja, és ezáltal nyugtalanítja ugyan az olvasót, ám nem mozdítja ki teljesen komfortzónájából (kicsit úgy, mint – Hitchcock szerint – a thriller: beleborzongunk a vásznon látható brutális gyilkosságba, de tudatában vagyunk annak, hogy amit látunk, film, veszélyérzetünket tompítja a moziterem biztonsága). Houellebecq azonban időben túl közel helyezte jövővízióját, ami bombaként robbant egy olyan környezetben, ahol megjelenését valódi bombák robbanása, illetve gépfegyverropogás kísérte.
Pedig a Behódolásban – lényegét tekintve – nincs semmi újdonság. Michel Houellebecq azon szerzők közé tartozik, akik megejtő alapossággal és kitartással építik életművüket, egy adott alapgondolat mentén, és az egyes alkotások ennek a főtémának a variációi, mint egy fúgaszerű zeneműben. A francia botrányírónak (mely státusra egyébként félreértések sorozata és/vagy egy jól megkomponált imázs révén tett szert, de ez most mellékes) egyetlen igazi témája van, amely, más-más árnyalatokban ugyan, végigkísérte eddigi életművét, a nagy áttörést hozó Elemi részecskéktől a legújabb opuszig: a nyugati civilizáció válsága. Houellebecq pontosan érzi, mi az, amit korszellemnek nevezünk – és annak ellenében ír, de anélkül, hogy szereplőinek mikrovilágát kívül helyezné azon. Történetei, a francia moralista hagyomány legjobb kortárs kifejeződéseiként, példabeszédek arról a jelenség- és tünetegyüttesről, amely mindannak a lassú felbomlásához vezet, amit Európaként – és tágabban: a görög-zsidó-keresztény hagyományra épülő nyugati világként – ismerünk. Főhőseinek megformálásában sem túlzottan sokoldalú – és ezt nem feltétlenül kritikaként említem, inkább a műveit átható következetes architekturális szemlélet alátámasztására. Nem véletlen, hogy az interneten példátlan népszerűséget elérő Kiábrándult értelmiségi mémet pont Houellebecq-ről mintázták: (fő)szereplői életunt, önnön meghatározottságaik közt vergődő figurák, és a szerző nem is tesz túl sokat azért, hogy ne regénybeli alteregóiként tekintsünk ezekre a polgári értelmiségi karakterekre.
Mi más lehetne tehát a Behódolás egyes szám első személyű elbeszélője, ha nem egy középkorú, kiégett, meglehetősen nihilista életszemléletű párizsi egyetemi tanár, aki alig tette ki a lábát a fővárosból, és akinek az életébe csak a diáklányokkal ápolt szerelmi kapcsolatok hoznak némi örömet, bár azt is egyre egykedvűbben fogadja. François tudományos karrierjét a Huysmansról szóló doktori disszertációjával és kutatásaival alapozta meg, A különc szerzője jószerivel az egyetlen „személy” az életében, akihez valódi, el nem múló szenvedéllyel viszonyul; és ez a regény értelmezése szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható körülmény.
Mindeközben 2022-t írunk, Francia­ország elnökválasztásra készül: a hagyományos „nagy pártok” (a szocialisták és a gaulle-ista jobbközép) eljelen­ték­te­le­nedtek, a küzdelem a Nemzeti Front vezetője, Marine Le Pen és egy (ma még) fiktív muszlim erő, a Muzulmán Testvériség karizmatikus vezére, Mohamed Ben Abbes között dől el. Az a bonyolult politikai felállás, amely ennek a forgatókönyvnek a mentén kialakul, magában hordozza a posztmodern francia társadalom összes nyavalyáját. Az egyébként kifejezetten mérsékelt, a fundamentalistáktól két lépés távolságot tartó Ben Abbest, aki a lassú, oktatáson és kulturális pozíciófoglaláson keresztüli iszlamizálás híve, nem a dzsihádé, igazából senki sem akarja a nem-muszlim franciák közül, de a kortárs közfelfogásban mélyen gyökerező emberi jogi univerzalizmus és antirasszizmus – amelyet a poszthatvannyolcas „haladáspártiság döglődő múmiái” folyton számonkérnek a média védőbástyái mögül – egyfajta kényszerpályájára löki a szellemi elitet.
Az apolitikus (vagy nevezzük inkább rezignáltnak?) François amúgy is kiüresedett élete lassan, de biztosan tart a teljes széthullás felé: zsidó származású szeretője (akivel végre összejöhetett volna valami „komolyabb”) az iszlamizálódó közhangulat hatására családjával kénytelen Izraelbe emigrálni, neki magának pedig egyre ajánlatosabb beletörődni abba, hogy ha szeretné megtartani egyetemi oktatói állását, akkor meg kell fontolnia a muszlim hitre való áttérést. François nihilizmusa metafora: a tradicionális struktúráit – kisközösségek, vallás, haza, család – módszeresen felszámoló individualista nyugati civilizációt már-már közhelyesen megtestesítő karakter, akiben még van annyi erő, hogy valamelyest tudatosítsa magában: a hanyatlási folyamatnak nem kizárólag az elszenvedője, hanem ő maga is a probléma része. Ezért vágyik arra, hogy bejárja bálványa, Huysmans spirituális útját a dekadenciától a katolicizmusig. Elutazik tehát a rocamadouri kolostorba, a csodatevő Fekete Máriához: vállalkozása egy utolsó, parabolisztikus kísérlet az elvesztett identitás visszaszerzésére. Érdemes idézni ezt a „találkozást” a Notre Dame kápolnában: „A Szűz ott várt rám a félhomályban, békésen, hervadhatatlanul. Vele volt az erő, vele volt a hatalom, de éreztem, hogy fokozatosan elveszítem vele a kapcsolatot, egyre távolodik a térben és az évszázadokban, miközben én ott ülök a padban magamba roskadva, összetöpörödve, kiszikkadva. Fél óra múltán felálltam, végképp elhagyatva a Szentlélek által, romlott, mulandó testemmé zsugorodva, és szomorúan leballagtam a lépcsőn a parkolóba.”
A Behódolás nem tartozik az író legkiválóbb munkái közé (azokat – ti. az Elemi részecskéket és az Egy sziget lehetőségét – már megírta), de tökéletesen logikusan illeszkedik az életműbe. És a körülötte csapott hírveréssel ellentétben egyáltalán nem militáns szellemű: inkább olyan, mint egy lemondó legyintés, összeszorított foggal.

Michel Houellebecq: Behódolás. Mag­vető, Budapest, 2015. Tótfalusi Ágnes fordítása