.svg)
Bertalan István: Anyámnál Vajdahunyadon (1984)
Vékonyodik szívem, mint a hegedűszó.
Amire emlékszem, már egyre messzebb
tőlem a fénylő, képlékeny időben.
Ami van, egyre gyorsabban mozog,
testem minden eresztéke inog,
mert úgy élek, mintha világban élnék.
Pedig hányszor rám omlott ház és ég,
valamit mégis folyton védenék:
falak és bástyák, árkok és határok.
Napjaim: megbokrosodott lovak,
szavakból ácsolt palánkokhoz kötve,
és éjszakáim: kőkoloncok röpte.
Mert abból van a lelkem, ami volt,
hajnalra szivacsos és lezuhan a hold,
ott fekszem álomittasan alatta.
Zavarodottan bámulok a napra:
ki ő és én ma éppen ki vagyok?
Reggel új államot alapítok,
és bízom benne, hogy kihúzza estig.
De hibáim már délután kikezdik,
pirosló alkonyat: egy új forradalom.
Keresztülmenetelek magamon,
van ítélet, bitó, bárd, guillotine.
Estére porba csuklik valakim.
Éj feketéje: történelmi gyász.
Nem alszom el, a múlt-hideg kiráz.
Csend van, még szuszogás sem hallható.
Vékonyodik szívem, mint a hegedűszó.
