Volt egyszer egy Egyetem – A Kolozsvár Társaság megemlékezése a Magyar Nyelv és Irodalom Karról

2018. április 17-én a Kolozsvár Társaság megszervezte a Volt egyszer egy Egyetem című előadássorozat kilencedik és egyben záró eseményét. Ezúttal „a Bolyai Egyetem alfája és omegája”, vagyis a Magyar Nyelv és Irodalom Kar történelmét elevenítették fel. A meghívottak Bálintné Kovács Júlia, Gaal György, Kozma Dezső, Péntek János és Szilágyi N. Sándor voltak, beszélgetésüket Egyed Emese moderálta.
A rendezvényt Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke nyitotta meg, mindenekelőtt azonban felkérte az egybegyűlteket, hogy csendben emlékezzenek meg a közelmúltban elhunyt barátaikról, munkatársaikról: Asztalos Lajosról, Horváth Andorról, Gábos Zoltánról és Vincze Zoltánról. A hasonló jellegű megemlékezések fontosságát azzal indokolta, hogy egyre kevesebben tudnak személyes tapasztalatok alapján beszámolni a Bolyai Egyetem aranykoráról; „a romániai magyar értelmiség színe-javát” egybegyűjtő intézményről, annak tanulmányi és sítáborairól, a Bolyai-bérletről, valamint a szilveszteri találkozókról; ezen hagyományok emlékét pedig nem szabad veszni hagyni.

A beszélgetések sorát Gaal György kezdte, aki röviden ismertette az egyetem megalakulásának történelmi kontextusát és az intézmény tanárait (bár a magyar szak „tanári kara” kezdetben csupán egyetlen professzort foglalt magába), majd Bálintné Kovács Júlia osztotta meg anekdotikus emlékeit, felolvasva párat Láng Gusztáv és Lászlóffy Aladár akkori bökverseiből, leveleiből. Ezt követően felkérte Páskándi Géza Változatok virágénekre című versének „múzsáját”, hogy olvassa fel a róla írt költeményt és mesélje el a mű keletkezésének történetét. Egyed Emese kiemelte a korabeli egyetemi oktatás eredményességét, hiszen a tanultak valamilyen formában fellelhetők az elhangzott diákversekben is; új köntösbe öltözik a bokorrímelés technikája, feltűnnek a régi magyar irodalom és a Balassi-költészet jellegzetességei, ugyanakkor a végrendeleti versekhez is finom (ön)iróniával viszonyulnak: „Késett honoráriumom / Kálmán fecsérelje el rumon” (Láng Gusztáv, Hagyakozás – részlet).
Kozma Dezső tanárai fegyelmes, pontos szellemisége iránti tiszteletét idézte fel, ennek kapcsán pedig Szigeti Józsefet emelte ki. Ugyanakkor napvilágra kerültek a korabeli diákközösség sokáig elhallgatott kollektív élményvilágát megerősítő események: Reményik Sándor sírjának rendbetétele és az aközben spontánul feltörő versszavalatok, a Tamási Áronnal való találkozás 1956 nyarán, illetve a magyar szakosok verses összeállításainak meghatározó szerepe.

Nem teljes sem a nosztalgia, sem a történelem a jelenbe nyúló kitekintés nélkül, így feltűnt néhány különbség az egyetem értékrendjében: amíg régen az egyetemi profil elengedhetetlen része volt a tanárképzés, ahogy azt Péntek János és Kozma Dezső is kiemelték, ma már a kutatásközpontúság annyira meghatározó tendencia, hogy a tanárképzés rovására vált – Szilágyi N. Sándor ezt a „kereslet-kínálat” kettősségével és a változó oktatási struktúrával magyarázta. A felvételi vizsgák problematikája is felvetődött, amelyek tartalmi szempontból megfelelnek egy mostani licenszvizsgának (miközben az akkori felvételizők bejutását nemcsak a tananyag mennyisége, de a nemzeti-hierarchiai alapú diszkrimináció veszélye is megnehezítette).
A kerekasztal-beszélgetést követően egy nyitott, családiasabb hangvételű eszmecsere vette kezdetét.