Versek

Walter Friedrich: Nagybánya tornyai, 1980

Bréda

I.

Lassíts, szellemek kelnek át a zebrán. –

súgta nekem akkor Bréda Ferenc.

De nem látok senkit, Feri. – hajtattam tovább.

Lassíts, szellemek kelnek át a zebrán. –

súgta nekem akkor Bréda Ferenc.

II.

A régi kolozsváriak még tudták, hogy a

Music Pubot, a néhai Krajczárt, az Insomniát és a Bulgakovot

katakombák kötötték egymással össze, s a macskakövek alatt

fényes nappal is népvándorlás folyt.

A nemespenészes falakban cérnavékony csövek tekeregtek.

A Léthe Vízmű szerint a hirtelen felejtés csörgedezett bennük.

Időnként valaki

meglékelte a vezetéket. A kispriccoló sugárból pár kortyot

puszta szájjal elkapott.

Majd hegesztőpisztolyaival, mint két szikrázó kötőtűvel,

bezárta a sebet.

Ilyenkor cseppek rügyeztek a fémen még egy darabig.

S az a valaki François Bréda volt.

Hervay

a hetedik és a nyolcadik emelet között felfúvódott öklökkel

ütöd a zárlatos lift falát.

olyannak hallatszik a lépcsőházban, mint a közeli szívdobogás.

lábadnál feldőlt kofferben sértetlen memóriával egy fekete-

doboz.

***

te román idő szerint vártál a Piața Unirii-n engem.

de én életem legfontosabb találkozójára, előre megfontolt szándékból,

magyar idő szerint érkeztem.

***

Hervay Gizella diónyi urnáját

mégsem temették el az ún. közös sírba.

mai napig fiatal költők között ingázik, akik gondját viselik,

felolvasnak neki minden este.

***

ma lenne 58 éves Kobak.

enyhe földmozgást észleltek a Házsongárd szeizmikus térségében.

Balogh Ferenc és Szilágyi Domokos utazása 2019-ben a kolozsvári elkerülőn

az arcát ősz borosta fedi. az én arcom is ősz

borostás.

a kocsiban ülve remeg. egyik kezem magam elé tartom,

remeg a kezem.

elég hűvös van, mondja. bizony hideg van, mondom.

mondja és röviden felnevet.

a következő lehajtónál talán megállok és megpihenek.

mintha egy lehajtónál állna valaki,

de nem áll ott senki, mondom. dehogynem, mondja.

kiszáll a kocsiból, kinyújtózom. szívok egy kis friss levegőt.

igen, gondolom, tovább hajtok. a kanyar után a lehajtóhoz ér,

meglátom a lehajtót és lekanyarodok. lekanyarodik, leállítja

a motort, besötétedett. a szakadó hóban nem látom a lehajtót.

kiszállok a kocsiból, szívok egy kis friss levegőt és felébredek.

leállítja a motort, kiszáll a hóba. vastag hóréteg borítja a lehajtót.

fehérlik a szűz hó. nézi a sűrű hóesést. szállingóznak

a hópelyhek, mondja.

aztán eláll a havazás. a fehér hó kivilágítja a tájat, mondja. a fehér

hótól világos lesz az este, mondom.

és mi ketten egymáséi vagyunk, mondja. igen, egymáséi,

mondom. egymáséi vagyunk, mondja. a sötétség legmélyén

egymáséi vagyunk, mondom. és összetartozunk, mondja.

örökre egymáséi vagyunk, mondom. örökre te meg én,

mondja. örökre mi ketten, csak mi ketten, te meg én, mondom.

így van, mondja. az arcát ősz borosta fedi. az én arcom is ősz

borostás. elég hűvös van, mondja. bizony hideg van,

mondom. kiszáll a kocsiból, kinyújtózom. szívok egy kis friss levegőt.

igen, gondolom, és tovább hajtok. mintha a lehajtónál állna,

de nem áll ott senki, mondom. dehogynem, mondja.

Kolozsvári metró

metró az, ami két pontot

a legrövidebb úton összeköt.

a mérnökök szerint jó ötlet volt átfúrni a

temető alatt.

csakhogy a lélekzáró rétegek gyors beomlása váratlan

aggodalommal töltötte el őket.

s kétséges vállalkozásnak tűnt

a metró szellőzőaknáinak kivezetése is a kriptaablakokon.

a Házsongárdból kezdte beszippantani

a sírokat az alagút, mint egy csillapíthatatlan tüdő.

aki tudta,

evakuálhatta szeretteit.

a beruházásnak hamar híre ment. hiába, valakik

temetőbe hajtott nyájakkal blokkolták

az építkezéseket.

ám addigra a Házsongárd már hatalmas orgonaszekrénnyé alakult

a furkálások miatt.

a függőleges szellőzőaknák nyílegyenes sípokká váltak, s érzelgős

hangláda lett maga az alagút.

ha a szél berontott a lejáraton, működésbe lépett a

teljes szerkezet:

‍