Versek

Kelemen István: Szimbiózis

A lassúság dicsérete

Ne menj ki a zöldbe, ott állatok

vannak. Ugyanolyan, mint a város,

csak kevésbé veszélyes. Ne siess,

mert csak az nem vár meg, amiről már

eleve lekéstél. Programot

ne véss kőbe. Tanuld a lassúságot,

a ki-kihagyó szívveréseket.

Légy oly mozdulatlan, mint az Isten,

aki nem halott, csak nem ad semmi

életjelt magáról. Csak ül otthon,

egy lefüggönyzött szobában, nézi

az árnyak baljós rajzolatait

a falon, és számolja az egyre

fogyatkozó, halk dobbanásokat.

Istenem, te roppant űrhajó,

aki mindig más vizekre tévedsz,

hol égitest széle ér az éghez,

túl azon a láthatatlan sávon

várod ki, hogy elmúljék halálom,

magányosan állsz a fenti révnél,

késő lesz, amire ideérnél.

Istenem, te kozmikus pilóta,

míg a száj a hívó szót kimondta,

más galaxisokba vitt a dolgod,

kioltottál néhány napkorongot;

megfigyelni vágysz, ma ez a terved,

recsegsz-ropogsz, nem bírod a terhet,

és érzed, ahogy rád feszül az ég,

ha osztoznál velem, segítenék,

elfeledett barátod a bajban,

nem kérdeznék, néznélek zavartan:

közeledsz és távolodsz el innen,

örvénylő fekete lyuk vagy, Isten,

ki elnyeli a mindenség porát.

Uram, te bolyongó űrhajó, ha

látlak, félreállok; hasíts tovább!

Strangers in the Night

Olyan valóságos vagy, mint egy idegen,

aki véletlenül került oda, ahol

van éppen. Még nem tudja, hogy elegendő

erő lakozik a meztelenségében,

nem tudja magáról azt, hogy ismeretlen,

hogy mennyit ér, ha ott a helyzetre való

önkéntelen rácsodálkozás a tágra

nyílt szemekben. Hogy először szét kell esni,

hogy működésbe lépjen a szétválasztott

testrészek hatalma. Mintha a nyak, a mell,

a comb arra várna, hogy egy láthatatlan

kéz a nagy egészet újból összerakja.

És megindul a szerkezet, az erekben

az élet, összeáll, ami részeire

széthasadt – úgy vagy most ismeretlen, mint egy

nagyon hosszúra nyúlt egyéjszakás kaland.

Déjà vu, üzemzavar a szívverésben,

ismerős bőr feszül az idegen húsra,

a gép dolgozik keményen, az érzékek

egyre élesebbek újra. Egy éjszaka,

amikor az emlékezet a küzdelmet

feladta, mégis torzók maradtunk végleg,

egymás idegenségéhez testreszabva.

Jég

A Villa Diodati-ciklusból

Az átkozott, nyár nélküli év,

a szél vulkáni pernyét hord

Indonéziából, ránk záródik

a Villa Diodati. Az ilyen

júniusokban, júliusokban

– saját történeteink foglyaként –

féljük az Istent istentelenül.

Odakint havas eső, idebent

ülünk a kandalló körül, önnön

domesztikált kísérteteinkkel.

Halántékunkon dobol ez az év,

a jég, a hajnal, hogy ne halljuk

a suhogást a sötét folyosón.

Kérsz teát, kérdezzük egymástól

félénken, miközben tudjuk, hogy

másfajta pótlékokra vágyunk,

esőre, vulkánkitörésre,

démonok nélküli testmelegre,

az egykedvű és líraiatlan

nyári végkimerülésig.

A tó körül a halhatatlanok

vonszolnak valami hatalmas

őslénymaradványt, egy állaté,

istené vagy talán az enyém.

Szótlanul néznek, szeretetüktől

megfagy bennünk a levegő.

‍