Versek

Lányvers

Budapest véletlenül alakult. Ragadt, mint hajban a bogáncs,

alig tudtam kiszedni. Háborúszürke, szurtos utcák.

Rozsdás rács, bérházablakon. Vasalt fej, műköröm, háj,

gumipapucsok. A Moszkva-téren Pekingi Kacsa, a várban

könyvtár, kút, galamb.

Üveg, fény, csend, adatlapok. Ígéretes jövő, megnyugtató magány.

Piros, kék, sárga, lila tinta. Zsugorodom az idegen tömegben,

amelyhez tartozni cseppet sem törekedtem, csak sodródom,

huzatos átjáróban, zötyögő trolin.

Túlzás, hogy lakom valahol, vagy hogy van valakim.

Enni csak érintőlegesen szoktam. Cigibe fogózom, és elbújok

jeges unicumokban, a Három Hollóban, a Művészben, a Grinzingi

mellett a sarkon, mielőtt első matekóránk tartom Dömének,

aki az apja szerint szociopata.

Állok a rakparton. Nem tudom, hova menjek. Itt menni jó.

A társas magány elfogadható. Megyünk, mint gyalogátjárón

az átkelők. Párhuzamos, magánsebességgel múló idők,

párhuzamos, magánrémekkel feltöltött világok. Papír-fecnik,

féltéglák, huzalok alatt tüskés emberi ritkaságok.

Hidak: fehér, zöld, szürke, sárga. A libegő, a fogaskerekű.

A Normafa, amit pár síelő akár hegynek is nézhet.

Központi Fizikai Kutatóintézet. Sakk-vereség, éjjeli őrjárat

a MÁK fehér csempéi közt. Bősz doktorandusz kollégák,

hátulról előre, betéve fújják Gilles Deleuze-t, és az a mondat:

Kedves Noémi, nem írhat úgy, hogy abba senki ne kössön bele!

Anyámtól néha levelet kapok. Más főz nekem egyperces lágytojást,

és szókincsemből lassan elhagyom a meggyőződést és az akarást,

a tervet, a jövőt. Levél, mintha még működne a mérleg,

és rátenne még engem valaki. A kézírásos sorok véget érnek,

mielőtt ki lehetne mondani, hogy eljöttem, miközben ottmaradtam,

vázák között, a szekrény tetején. Itt könnyű test, ott nehézkedő

árnyék.Egyik sem az enyém.

Mintha a múltam számításba venne, ha esem, talpra állok valahogy,

mert aki itt sincs, ott sincs igazán, annak ideje itt se, ott se fogy,

az úgy él, mintha nem jöhetne érte se prózai, se drámai halál,

és amikor már mindenét felélte, a semmiből új mindent fabrikál,

új s új utakra indul szüntelen, sehol sem rajzolódik ki a cél,

és még a végén majd zokon veszem, ha könnyűségem

mégis célba ér.

Anyavers

Bukarest véletlenül alakult. Valaki más akarta. Nem ellenkeztem,

nem vagyok az ellenkező fajta. Tágas volt, zajos és üres, kongott a tér.

Gondoltam: fővárosból egy még belefér. Gondoltam:lesz majd valahogy,

vasból vagyok. Míg föl nem húznak, mint a horgony: maradok.

Vasból, de vajból is, kenyérre kenhető. Bűvös csákó, amit csak

ritkán keresnek elő.

Gazzal benőtt romok, acélüveg csodák. Babakocsival gurul Bukarest

fatemplomtól fatemplomig s tovább. Hintától hintáig,piactól piacig.

Nézem: a magányosok ura hol lakik? Honnan tekint némán le ránk?

Alvó baba, szuszogó anyuka, a járda a hazánk. Sáros, poros, talált,

fényesre súrolt vén mese, amilyet Seherezádé nagyanyja hadovált,

nincs vége, eleje, közepe se.

Lakni lakom. Nem érzem, hogy vagyok. Habtégla fellegek,

bádoglapokkal kirakott egek mögé bújtak az angyalok.

Ha látnám őket, bennük úgysem hinnék. Van mindenem,

csak depresszióm nincs még. Állok a forgatagban, egyedül.

A babakocsiárnyék rám vetül. Állok, mintha még dolgom

volna, és nem kívánnék mindent a pokolba.

A bukaresti hidak nem hidak. A víz jellegtelen, a korlát ingatag.

Úgy járnak korlátok közt át meg át, mintha senki sem látná

önmagát. Sétafikálnak felelőtlenül. Hátukon láthatatlan házi

szörny csücsül. Fel-alá mászkálnak, jobbra és balra térnek,

nem imádkoznak senkihez, a haláltól sem félnek.

Májusban dög meleg. Peng az acél, az aszfalt sistereg.

Surrog a sok levél, zizzen a por. A szemek közt kóválygok

valahol. Mikroszkopikus méretű gyaloganya. Hiába lohol,

zihál, ténfereg, sosem jut igazán haza. Legföljebb fontos

feladatot lát el.

A feje fölött végtelenbe nő a barnult polgárokkal teli Bábel,

ahol célt tűznek ki, követnek, érnek el. A sok anya

senkit sem érdekel. Az anyák foltok egy hivataling

kidörzsölt gallérvonalán. Kimosva, kicsavarva száradnak

a ház udvar felőli oldalán.

Kikészülök. Irdatlan ajtót nyit felém a múltam. Homlokom

vasabroncs, falba verem. Hiába. Már kialakultam. Nem hajlok

kedvesen a cifra semmibe. Családkút apadó vizébe nem fúlok bele.

Inkább a lélektelen, önző menekült létébe zuhanok. Szapulásomra

immáron sírig meglesz az ok. Emelem kalapom, és elásom magam.

Adieu, hatalmas tömbök és terek! Megy az otthontalan.

‍