.svg)
I.
A tér mint szervezőelv. Tértusa.
Egymásra fűzött terek városa.
Okos barázdákkal szabdalt tenyér.
Hány forgalmas csomópont belefér!
Mennyi gödör, alagút, szakadék!
Beélni pár évtized sem elég.
Lüktet és kapkod, emészt és kivet,
forrázza és jegeli a szívet.
Figyel és áltat, felold és leköt,
felszívódik a szintgörbék között,
végül egy óvatlan pillanatodban
a semmiből balzsamosan betoppan.
Beléd kapaszkodik, lehúzza vállad,
ellök, aztán lopakodik utánad.
Egyszerre te és ő, víz és ladik,
közeledsz hozzá, csak távolodik,
távolodsz tőle, köldöködre néz,
fejen talál, eltévedt kelevéz.
II.
Válts nézőpontot, új ember leszel!
Kapaszkodj egy villanypóznára fel.
Imitt, amott is sínpár, villamos.
Idegen város, sajgón otthonos.
Kormos, kopottas, észvesztőn ragyog.
Sokan lakják még otthontalanok,
tévelygő fantaszták, zavarodott,
jó lelkek, vásott kölykök. Csavarog
benne az ember, lézeng, háborog,
a gallérjára lámpafény csorog,
a tenyerébe kóbor pihe száll,
zsugorodó gyerekkor, tünde nyár.
Csonka peremű, foncsoros terek,
vetített képek, álemlékezet,
függőkertek, szikrázó boltozat,
futó habok szíjas hidak alatt,
forrongó felszín, olvatag vidék –
fullasztó távlat, végnélküliség.
