.svg)
Egy kellemes nyári éjszakán, a Kolozsvári Magyar Napok idején, egy fiatalember kifordult a református kollégium udvarán lévő folkudvarból, és úgy döntött, túl fáradt ahhoz, hogy hazabandukoljon, ezért a Helikon közelben található sátra felé vette az irányt. Nem véletlenül, hiszen az ifjú, akit magunk közt „a Sátorok Királyá”-nak nevezünk, s aki azóta Veronában koptatja a dalnokiskola színpadát, irodalmi folyóiratunk középiskolásokból és egyetemistákból verbuválódott kicsiny, ám lelkes önkéntesbrigádjának oszlopos tagja, aki napközben is kitartóan állta velünk a Farkas utca tűző napsütését. Bemászott hát a sátorba, pihent egy kicsit, majd hajnalban, mint aki jól végezte dolgát, hazament. Másnap megismételte a performanszt, de már csak reggeltájt indult hazafelé, balszerencséje az őrző-védő szolgálat legényeinek útjába sodorta, de ügyes fiú lévén, kiverekedte magát a kínos helyzetből.
Később pironkodva mesélte nekünk az esetet. Nem haragudtunk: nehéz nagyobb elégtételt elképzelni, mint hogy egy önkéntesünk nemcsak a tevékenységeink közben, de pihenőidejében sem képes elszakadni „tőlünk”.
Sok munkájába, temérdek energiájába és lelkesedésébe került ez kollégáinknak az elmúlt években. És mindenekelőtt abba a nehezen megszülető felismerésbe, hogy ma már nem elegendő, ha egy szépirodalmi lap többé-kevésbé tartalmas szövegekkel tölti meg hasábjait, ennél több kell a láthatósághoz – hogy csak akkor van létjogosultságunk, ha csapatként és egyfajta szellemi műhelyként tudunk működni. Így lett önálló sátrunk a Magyar Napokon, tartottuk rendhagyó irodalomórák tömkelegét iskolákban, vettünk részt országos tantárgyversenyen, gyártottunk multimédiás anyagokat, mindenféle kiegészítőket, szerkesztettünk tematikus összeállításokat, szerveztünk konferenciát, kiállítást, építettünk türelmesen a szűk szerkesztőségi kereteken túlmutató, érdeklődő kamaszoktól tisztes íróemberekig terjedő „holdudvart” – időnként bukdácsolva, hibáktól sem mentesen.
Sokszor eszembe jut manapság, amit Tamási Áron mondott az egykori, sok irányban nyitott, különböző habitusú és világnézetű alkotóknak egyaránt szellemi otthont biztosító Erdélyi Helikonról: „A Helikon szabad írói közösség, a Helikonnál a tehetséget vették számba egyedül”. Nem árt az ilyesmit (nagyralátó párhuzamkényszerek nélkül) felvésni korommal a kéménybe, nehogy mi magunk feledkezzünk meg róla, hatalmi packázások, szűkülő létfeltételek, bornírt közérdektelenségek közepette, mert a bizalmi tőke tudvalevőleg olyan jószág, amit könnyebb elherdálni, mint megszerezni.
Üzenem a „veronai punk”-nak (és társainak), hogy az ajándék borát megittuk, finom volt; és azt, hogy bizonyos dolgok nem változnak: az ajtónk, sátrunk, szívünk továbbra is nyitva áll. És óvatosan azokkal az erkélyekkel!
