Történet a kóborló lelkekről

‍Szilágyi István emlékére

Kutya nehéz úgy beszélni, hogy az ember tudja, mindent elmondhat, kivéve azt, ami igazán számít. Nem azért, mert nem szabad – hanem mert nem lehet. Aki arra vállalkozik, hogy olyasvalakit búcsúztasson, aki valóban fontos volt az életében, vékony jégen táncol. Nehéz elkerülni annak a csapdáját, hogy az illető valójában önmagáról beszéljen a búcsúztatott ürügyén, a saját személyes viszonyáról őhozzá, miközben nem is beszélhet érdemben másról; az emlékidézés pedig észrevétlenül válthat át parttalan anekdotázásba, vagy ami rosszabb, érzelgős bennfenteskedésbe.

Márpedig Szilágyi István valóban fontos ember volt az életemben. Nehéz elmondani, mennyit köszönhetek neki, mennyi minden köt hozzá, huszonéves „slapaj” koromtól, amikor néhányadmagammal a szárnyai alá vett (Demeter Zsuzsával és Karácsonyi Zsolttal együtt mi voltunk a Helikon jó főszerkesztői érzékkel levezényelt „fiatalításának” első, azóta középkorúsodott nemzedéke); szerkesztőségi összecsiszolódások, Kárpát-medencei vándorlások, testes vörösborok (egyből két üveggel rendelt, minek annyit ugratni a pincért) melletti hosszas, éjszakába nyúló beszélgetések, néhol (egészen parázs) viták. Nem tudom, van-e olyan, hogy baráti tekintély, de ő azt sugározta felénk.

Nem folytatom. Inkább elkezdek egy mondatot, amiről magam sem tudom, hogyan fogom megmagyarázni:

Szilágyi István titokzatos ember volt. Nem titokzatoskodó és nem is titkolózó, hanem olyanformán titokzatos, mint ahogyan egy megfejthetetlen természeti jelenség az. Ezek nem nagy szavak. Mint akit egy tömbből faragtak, és ezt a tömböt megkarcolni sem lehet, nemhogy áthatolni rajta. Egy része mindig a hallgatásé; egy titkos kamra a szívben. Vagy nem is a szívben – akit megtisztelt azzal, hogy a bizalmába fogadta, annak ez a szív szélesre tárult. Hanem talán abban a belső régióban, ahol a lelkiismeret is honos. Őrlődő, tépelődő, igazság és igazságtétel, bűn és bűnhődés megválaszolhatatlan kérdéseit fejtegető ember, tartásos, vállaltan régimódi magyar úr, a szó nemes értelmében, aki mindvégig hordozta magával a szilágysági letűnt céhes-kisvárosi világ hagyatékát, kolozsvári polgárként. A nagy vizek és nagy hegyek embere, ahogy ő maga mondta. Olyan volt, ahogyan írt. Beleírta magát a műveibe, de nem úgy, mint a ma divatos autofikció vagy a közléskényszeres középszer teszi – nem tudom, hogyan mondjam ezt másként, de ugyanabból a tömbből faragták a műveit, mint őt magát, vagy fordítva, nehéz ezt szétszálazni.

Tudta ugyanis, amit kevesen: az írónak tényleg az a dolga, hogy írjon. Kis, megsárgult cetlikre írta ceruzával többszáz oldalas regényeit, éveken, néha évtizedeken át, anélkül, hogy körültekintett volna. Nem közölt részleteket folyóiratokban (ritkán, unszolásunkra, a Helikonnal kivételt tett), nem érdekelte a széljárás, a fennforgó irányzatok és kánonok, nem érdekelte, hogy „kimarad az irodalmi élet körforgásából”, nem izgatta az irodalmi közvéleménynek nevezett járulékos zajtenger, nem akart mindenáron – sőt semmilyen áron – jelen lenni, sem tetszeni, sem tetszelegni, nem hatották meg a díjak, amelyekből számosat megkapott, de vissza is utasított, ha úgy érezte helyénvalónak, bármekkora apanázzsal járt volna.

Tette, amit tennie kell. Neki volt igaza.

Tudta, hogy az olvasói megtalálják.

Egyszer, tizenévekkel ezelőtt, volt egy fellépése Kolozsváron. A felolvasóestje után odajött hozzá három lány. Budapestről jöttek, mesélték, látták a hírt valahol, hogy Szilágyi István, aki ritkán kényezteti el az olvasóit azzal, hogy közönség elé áll, most irodalmi estet tart. Ha Kolozsváron, hát Kolozsváron. Ő a kedvenc írójuk, nem volt kérdés, hogy jönnek-e. Autóba ültek, utaztak ötszáz kilométert, és most boldogok, mert találkozhatnak vele. Aztán annak rendje és módja szerint elkísértek bennünket a kocsmába, késő este pedig visszaindultak Pestre, mert reggel várta őket a munka.

Ha nem hittem volna addig az irodalomban, akkor elkezdtem volna hinni.

Pista bácsi, végül csak meséltem rólad egy történetet.

Mirólunk nem mesélek történetet, csak elmondok valamit, mert nem bírok szabadulni tőle. A Katlanváros című könyved elé azt írtad ajánlásként (a Szilágyi-dedikáció külön műfaj): „Katlanváros kóborló lelkeit hagyom rátok, Zsuzsának és Attilának, Pista bátyátok.” Amióta nem vagy köztünk, kattog bennem ez a talányos, őszi esők elmúlásillatát árasztó vigasztalan mondat, megszólal a legváratlanabb pillanatokban, a buszmegállóban állva, az ebédlőasztalnál, a bevásárlóközpontban, elalvás előtt az ágyban. Nem akarom elbagatellizálni, mert tudom, hogy nem írtál ilyesmiket csak úgy, a jóhangzás végett.

Tudom, hogy másnak is írtál hasonlót – hagyatkoztál volna?

És ha igen: mit kezdjek én, mit kezdjünk mi ennyi kísértő lélekkel, Pista bácsi, mondd, mit tehetnénk?

‍