Találomra belövöldözünk sejthető házak ablakán

Bolondnak vélnek, valahányszor elmesélem, hogy azon az éjszakán, ott Borg felé félúton, az olajosan csillogó vonatsínek között, egy fél fekete eb loholt. S mi több, mintha dúdolt volna valamit, talán egy katonanótát, vagy valami hajnalit. Azt is hiába magyarázom, abban, hogy csak én láttam őt, nincsen semmi különleges. Egyrészt gyakran látok olyasmit, amit más nem, másrészt éppen távolodóban voltam valamitől, ami alig néhány órája még forró volt és igaz, de abban a kimerevített pillanatban már csak jegesen vibráló űr. Aztán meg, emlékszem jól: ők éppen azzal voltak elfogalva, hogy a vastagodó setétben megtalálják a helyes irányt, amerre lovainkat ösztökéljük.

Álltunk a tejfehér őszi ködben, amely az alkonyat óráiban szokta megülni errefele a tájat. A köd mögött nehezen szuszogó óceánt, égbe futó sziklás hegyeket, éhes erdőket sejthet az utazó, ahol a fák sűrű és rendezetlen sorai között időnként a táltos paripa is csak szédülten bóklászik alélt lovasával tajtékos hátán, és majdnem ugyanannyi időre van szüksége, mint egy rendes lónak ahhoz, hogy meglelje hol a tisztást, hol a forrást, ahol végre inni, nyugodni lehet.

Abban a másodpercnyi villanásban, amikor ezt a felébe szakadt, loholó fekete ebet megpillantottam, úgy éreztem, teljesen helyénvaló, hogy mindössze egy fél kutyát látok. Meglehet, nem is fekete volt, hanem rozsdabarna vagy fakószürke. A színek az idő múltával fakulnak, netán élénkülnek, kinél hogyan alakul. Őrült vágtánk során találomra lövöldöztünk be sejthető házak ablakain, s bár éppen menekültünk, mégis szabadok voltunk. Jogunkban állt például a jól megfontolt menekvés. Hittel hiszem, hogy azon az éjszakán táltos paripákon nyargaltunk. Nézzetek csak rám: én vagyok!

Az alkonyat ködének tejfehér lágyságára komisz, apró szemű jeges esővel terhes éjszaka ereszkedett. Akkor is, mint mindig, az életünk forgott kockán. Ádázul lőttünk a sötétség vásznára, mert hittük, hogy ha felhasítjuk, felsejlik a látóhatáron egy viharlámpás, jelzőtorony fénye, vagy valaki ismerős dallamot dúdol egy kicsi erdei házban, és hangját felénk sodorja a szél. És miközben azokra a csak sejthető célpontokra tüzeltünk, titkon arra gondoltunk, hogy nemcsak az áthatolhatatlan setétséget, de talán hűtlen szeretőinket is eltalálhatjuk.

Megőszülsz ósdi becsületben – lopni tanulj! – súgta volt az én kedvesem, és tudtam, hamarosan elhágy engem, vagy már el is hagyott.

Ismerik azt az áramütéshez, tőrdöféshez egyaránt hasonló, egész testet összerántó érzést, amikor hirtelen megérteni vélünk valamit? Belesajdul a szív, a fogak, a homlok, a szemek. Odahagytam hát szép szerelmesemet, és sietve elindultam, hogy lóra s igaz társra leljek, ha már futni kell.

A ménes az Öreg híd mellett szuszogott, és Ők már ott várakoztak reám, cigarettázva. A karámra felkapaszkodva a befogandó lovakat pásztázták, és fojtott hangon mesélték, hogy hozzám hasonlóan hogyan jártak. Azonnal hozd a kötőféket, ott a fészerben, siessünk hát! Hogy merre, azt majd kitaláljuk menet közben – mondták, és indulásra ösztökéltek. Becsapottak, jégre csaltak fojtó nappali éje ez – bukott ki a számon, és ők összerezzentek. Nincs most idő a próféciákra, gyerünk! – biztattak.

Azóta más lovakon járnak, talán égi mezőkben, ahol végre nem vágtatni kell, csak finoman ügetni, vagy éppen ellenkezőleg, majd ha megtudom, ha majd odaértem, esetleg üzenek. Ha fél kutyákat láttok sorsdöntő pillanatokban mellettetek elloholni, gondoljatok rám, az én történetemre, s talán megnyugvást hoz rátok, vagy éppen ellenkezőleg.

Győzni megéri! – zengi sok derűs foteltudós, és nem gondol arra a ránehezedő pálma alatt, hogy bele is lehet fáradni. Simán el lehet veszteni a hitet, ami aprócska gyöngyszem, és éppen elgurult egy leány pártájáról. Volt olyan, és még lesz, hogy erőtlenség rogyaszt térdet és elmét, irhánk pedig eleve gyönge jószág, megtépázott. Éles fogakkal emésztette volt a búbánat, és a sok terhes örökség, melyeket az irhával együtt kaptunk. Háborúk, éhínségek, jó barátok árulásai s még minő dolgok, melyekre emlékezem.

Az a fél fekete kutya mindenesetre olyasféle lehetett, mint én, táltosom hátán, akit lám, nem riaszt sem setétség, sem lámpafény. Kecsesen szökken át a síneken, nem botlik el lába a talpfákon, és nem zavarja patáját a zúzott kő. Vágtass, lovam, vigyél tejfehér őszi ködbe, amelyre mint bársonypalást omlik majd a nedves éjszaka.

Naiv harcosok hős homlokára hűsítő hahota permetez – mondom, ha azt szeretném, hogy megértsék, hogy is volt az a fél fekete eb, meg az az őszi éjszaka. De nem értik, látom a szemükbe nézve, hogy tényleg nem értik, másképpen kellene hát elmondanom, csak hát hogyan másképp? Pedig most is, akárcsak akkor, őszi tejben leng a világ bizonytalanul, és köd zabálja a fákat, és egyre nehezebb. Futni kell, gyerekek, az életéért fut az ember, az irhát pedig nem lehet megmenteni, s jól lenne, ha nem volna nem-jól, és könnyű – de egyre nehezebb.