.svg)
Kondor Vilmos: Második magyar köztársaság. Open Books, 2022.
Hogy milyen lehetett volna egy Beatles-koncert 1966 Budapestjén, már sosem tudhatjuk meg – kivéve, ha elolvassuk Kondor Vilmos Második magyar köztársaság című regényét. A „mi lett volna, ha…” kérdésfelvetés a közfelfogás szerint nem ildomos a történettudomány művelői számára, a szépirodalomra viszont ez egyáltalán nem érvényes, sőt. A kortárs magyar krimiirodalom legmarkánsabb szerzője arra vállalkozott, hogy egy alternatív magyar közelmúltat építsen díszletként legújabb bűnesete köré: retrospektív történelmi látomásában Magyarországnak az utolsó előtti pillanatban sikerült kiugrania a világháborúból, különbékét kötnie a szövetségesekkel, és szovjet uralom helyett nyugati típusú polgári demokráciát építenie, amelyben a nyilas/náci és a kommunista eszmék (valamint az ezeket képviselő politikai alakulatok) egyaránt nemkívánatosak. A köztársaság elnökét ifj. Horthy Miklósnak hívják, miniszterelnöke Bajcsy-Zsilinszky Endre, kultuszminisztere Szerb Antal, Budapest főpolgármesteri székében Bibó István ül, a főváros rendőrfőkapitánya pedig egy bizonyos Kádár János. A Tisza István úton magyar gyártású gépkocsik furikáznak, kétoldalt a Hotel Majestic és Hotel Excelsior ultramodern épületmonstrumai magasodnak, a dunai Szabadkikötőben jampecek és bűnözők ropják a Hungária muzsikájára; sőt, ez az új Budapest-kép még némi disztópikus/fantasztikus tónust is kap, például a Gotham Cityt idéző városháza révén. Erre a Magyarországra érkezik a világ elsőszámú beategyüttese, a Nemzeti Stadion-beli koncert azonban csaknem elmarad, mivel a zenekar egyik technikusát a kulisszákban meggyilkolják – az esetet a viszonylag fiatal kora ellenére jelentős reputációval rendelkező Nemes Albert detektív-főfelügyelő (a nagyon is valóságos Nemes Sándor nyomozó fiktív unokaöccse) igyekszik felgöngyölíteni.
Kondor regényének legfőbb vonzereje nem a bűnügyi narratívában rejlik: van abban minden, ami krimikedvelő szemének-szájának ingere, fordulatos nyomozás, a szervezett bűnözés bugyraiba vezető nyomokkal, kísértő múltbeli események, a vészkorszak sötét titkai, szórakoztató detektívpáros (Nemesnek társa akad egy brit, közelebbről skót nyomozó személyében), csipetnyi erotika, egy némiképp rendhagyó érzelmi-szerelmi szál – ám mindebben nincs semmi olyasmi, ami különlegessé tenné a regényt a Kondor-krimik sorában (a szerző egy cseles Gordon Zsigmond-utalással még a Budapest-regényciklussal is összeköti a történetet). A Második magyar köztársaságot a világépítése és -ábrázolása teszi igazán izgalmassá, az a lehetséges Magyarország-kép, amelyet Kondor megrajzol: egy olyan ország, amelyet végre elkerült a Himnuszban megénekelt balsors, és a történelem szerencsésebb oldalán kötött ki; egy múlt, amely másként alakult, amelyben a történelmi folyamatoknak és eseményeknek (’56, például, a regény valóságában is megtörténik) egészen más következményei lettek az ismerteknél, és amelyek egy élhető(bb) és szabad(abb) Magyarországot eredményeztek (volna). Nem hangzik túl „szakmainak”, de ezt a könyvet – ennek a könyvnek a világát – egyszerűen jó érzés olvasni. (Még akkor is, ha ez a Magyarország a háború után – sajnálatos módon – továbbra is „csonka” marad, tehát innen, Erdélyből nem tudjuk a saját alternatív múltunkként olvasni.)
Éppen ezért nem lenne elegáns elhallgatni azokat a bosszantó részleteket, amelyek beárnyékolják a műélvezetet. Például az olyan narratív következetlenségeket, mint hogy egy, a regény vége felé elhangzó megjegyzés azt sejteti – és a hátlapszöveg is ezt támasztja alá –, hogy a gyilkos fegyvernek nyoma veszett – miközben a gyilkosság után közvetlenül alapos vizsgálatnak vetik alá, és később sem történik utalás arra, hogy bármilyen okból eltűnt volna. Talán a személyes érintettség mondatja velem, de az Erdély legújabbkori történelméről és etnokulturális viszonyairól felvázolt kép – amely jelentős szerepet kap a központi karakter előéletének megrajzolásában – ordítóan felületes ismeretekről árulkodik (mármint a karakterek szempontjából), kezeljük bármennyire kreatívan a történelmi tényeket. Azon is eltöprenghetünk, meddig lehet elmenni (morális értelemben) valós személyiségek történelmi szerepének „átminősítésében”: főként az egyszerű lelkületű, kissé morcos, de alapvetően rokonszenves (szocdem!) főrendőrré maszkírozott Kádár Jánosra gondolok; lehet-e ennek hatása a valódi történelmi szereplő közmegítélésére nézve. Az viszont a legkevésbé sem hiba, hogy bizonyos szálak elvarratlanul maradnak, és a bűnügy megoldódik ugyan, de egyes részletekre nem derül fény. Így legalább biztosak lehetünk abban, hogy Nemes Alberttel találkozunk még – és újra elmerülhetünk a második magyar köztársaság rendkívül izgalmas, imaginárius-illuzórikus világában.
