Szárnyak

A Nap költészetétől a költészet napjáig jutni legkönnyebben mégiscsak hétköznap lehet, amikor, elvileg, nem kedvező a helyzet emelkedettséghez, eltávolodáshoz, a világ apró örömei és gyötrelmei fölé emelkedésnek, csak szöszölés van, babrálás, az elme reflexek és rögzült mozdulatsorok közötti, azok által még inkább lassított csoszogása.

Pedig a Nap költészete éppen olyas céllal pörgeti sorait, hogy azok olvasója a horizontról, a mindegyre lebukó nap látványától eltávolodva inkább felfele tekintsen, és amikor feltekint, ne a bunker, a pinceboltozat vagy a mindenkori barlang föléje hajló falait lássa, de azt, ami az égbolt szövetén is túli, valami, amelybe a szem bele tud kapaszkodni, egy fenti part, amelynek peremén nyugodt lélekkel lehorgonyozhatunk.

A hétköznap költészetének is megvan a maga varázsa, a közélet hullámzásainak lírai pontosságú tűhegyre történő feltűzése vagy az összekoccanó befőttesüvegek ritmusának, az egész világ lényegét feltáró, első hallásra értelmezhetetlen üzenetének felmutatása, ami csodálatos, iszonytató lehet. Nem beszélve a pletyka köpönyegének torreádori hősiességgel történő lobogtatásáról, majd nyilvános és sokáig beszédtémát adó elégetéséről…

Mindezek a hétköznapi események, felmutatásuk a verssorok által létrehozott terekben azt bizonyítja, hogy igen, a leghétköznapibb dolgok mélyén is lakozik valami az ünnepiből, az emelkedettből, a tisztából, a szépből. A kezdetek fényének erejét még ezek is őrzik, tovább is adják a szürke felszín alatt alig érzékelhető rezdülések által. Mégsem ők a mindenkori Nap felé törő lendület legfőbb segítői, hanem az ünnepek és az ünnepre való felkészülés pillanatai.

Nem mintha az ünnepre, a benne rejlő mindenkori váratlanságra fel lehetne készülni. Néha a teljesen hétköznapi, a földön heverő mutat rá a fentire, az égbolton túlira.

Néhány nappal ezelőtt a járdaszegélyen két egymás mellett heverő galambszárnyra lettem figyelmes. A véletlen formatervezése okán úgy ért egymáshoz a két galambszárny, ahogy középkori ábrázolásokon az éppen pihenő angyalok szárnya szokott egymásra hajolni. A test nem volt sehol. Egy másik térbe, dimenzióba került, egy űrt töltött ki, minden bizonnyal valamely kóbor eb vagy macska gyomrában tátongó űrt.

A látvány mégis felfelé, a Nap költészete felé mutatta az irányt. Ha el is tűnik a létrehozó, a verssorok eredeti mozgatója, a lelket szállító vehiculum, a szárny az ünnepek terében biztosan, adott időkig a hétköznapok szintjein is megmarad, üzenetet ad tovább.

‍