Séta egy hősi halottal

„Sándor, ha istent ösmersz, most menj, s ne tedd tönkre

az egyetlen legendát, amely fél századig is

életben tarthatja a nemzetet.”

         (Vári Attila: Újesztendő, 1850)

Visszafogadtak. Fehéregyháza

messze van, a rémálomnak vége.

Mennyi rosszindulat szegélyezi

utadat, míg nyilvános találkádra

tartasz a titkos tanácsos úrral,

megkötni a feltámadottak örök

egyezségét a holtak csontjai

fölött. „Petőfi csendes, újra csendes,

elzúgtak forradalmai.” Értelek,

néha még látom megvillanni a

kozák lándzsáját rémülten tágra

nyílt szemedben, az élni akarást,

hogy soha többé. Csak egyszer lehet

hősi halált halni a hazáért.

Jár a koszorú, az életjáradék

s a dohogás joga a tűrhetetlen

közállapotok miatt. Az ország

kicserélődött, és más arcokat

látni ezentúl a csoportképeken,

melyekről – megfogadod – többé nem

hiányzol. Nem kerülsz múzeumba,

mint azok a szánalmas veteránok,

akiknek alamizsnát dob időnként

a hálás nemzeti emlékezet.

„Örülök, hogy túlélted, Sándor.” „Nem

éltem túl.”¹ Igaz: csak hősi halottként

lehetsz önazonos, semmi független

nyugalom, csak az örökös bál abban

a másik operaházban. Végül is

nem számít, milyen termekben járod

a csárdást, csak mindig te kezdd a táncot.

A passzátszél a csatamezőről

is fújhat, de a kaszinóból is,

ahol bizonyára már vár rád a

valóságos belső titkos tanácsos

úr. Aranynak könnyű, ő sose volt az

a kard-ki-kard alkat, mindig a lassú

víz partot mos, meg a „félreálltam,

letöröltem”, a „családi kör”: neki

nem állt volna olyan jól a hősi

halottság, mint a koszorús költői

státusz. Kinek az Akadémia,

kinek a tömegsír, csak össze ne

keverjük aztán a pozíciókat.

Túlélted, Sándor, kinéz egy rendjel,

spongyát a múltra. A sétának vége,

nem követlek tovább, de odébb már

látom a fényt: egy tengerparti máglya,

Byron alágyújt a balfék Shelley-nek,

ég a hübrisz – egy egész évszázad

lobogó képe. Nem éltünk hiába.

Jegyzet

¹          Utalás Tamás Gáspár Miklós „Nem éltem túl” című, K. Jakab Antal emlékének ajánlott szövegére.

‍