Séta

Lőrincz Lajos: Erdő
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!Batsányi János, Kassa, 1789
Csakhogy Vadmalac, az Ebadta, másnap reggel is ott üldögélt a Légyölő Galóca mellett. És harmadnap is. Mindennap. Csipike már erősen csóválta a fejét.Fodor Sándor, Kolozsvár, 1966

Versnek tűnő szöveget írni mindenki tud, ha muszáj.
Jó verset írni csak kevesen tudnak.
Miért?
A probléma, mint oly sok földi dolog, a szarvasbőgés és azzal rokon jelenségek pszichológiáját leszámítva, összetett.
Annak kinyilatkoztatásához, hogy mi a jó vers, el kell döntenünk: mi a vers, továbbá, mi a jó, végül, mi a jó vers.
A legtöbb földi dolog kapcsán, a szarvasbőgés és azzal rokon jelenségek pszichológiáját leszámítva, emberi közösségek szintjén többféle döntési lehetőség adódik.
A döntést meghozhatja az ember a konyhában, hagymaaprítás közben.
A fürdőben, csempesikáláskor.
A kertben, két virágágyás, a műhelyben, a satupad és a forrasztópisztoly között.
Dönthetünk cukrászdában, zabtejes duplakávé mellett, az első és a második Rigó Jancsi között.
Ám attól függetlenül, amit mi konyhában, fürdőben, kertben, műhelyben vagy bárhol máshol eldöntünk, folyamatosan döntenek mások is, más konyhákban, fürdőkben, kertekben, műhelyekben, más kávék, ínyencségek fölött. És ez a sokféle körülmény mind kölcsönhatásra lép.
A személyes döntéseknek csak egészen kis esélyük van arra, hogy egybevágjanak. Kivéve, ha a szarvasbőgés és azzal rokon jelenségek pszichológiájáról esik szó.
Ne feledjük, hogy ez még egészen intim szint.
Mert olyasmiről, hogy mi a jó vers, elég sokan szeretnek dönteni.
Arról például, hogy milyen cipőbe bújunk, szeretjük azt gondolni, mi döntünk. Egyedül.
Súlyos tévedés!
Már születésünk pillanatában tőlünk független bolygóállások, művészek, szakértők, mesteremberek, történelmi események, fogyasztási szokások, civilizációs és kulturális összefüggések egész hada nyomul, hogy majdan minden egyes, cipőhúzással kapcsolatos döntésünket befolyásolja.
És nagyjából ez a helyzet a legtöbb, köztük a jó vers mibenlétét érintő döntésünkkel, a szarvasbőgés és azzal rokon jelenségek pszichológiáját leszámítva.
Az emberi döntések őszintesége azonban az eldöntendő kérdés fontosságával arányosan fogyatkozik, összetettsége pedig nő. Kit érdekel az érintetten kívül, gondolnánk, hogy az ember milyen cipőt húz.
Súlyos tévedés!
Egészen meglepő, hogy adott esetben ki mindenkit érdekelhet NN cipőválasztása.
Vegyük például XIV. Lajost, akinek a magasított, bíborszínű cipősarok iránti hajlandósága még mindig sokakat érdekel, pedig a dolog, mondhatni, elég régen lecsengett.
Kíváncsi vagyok, mit szólna az erdélyi magyar pedagógusközösség Románia északnyugati területein élő szekciója, ha idén ősszel Salamon Károly, a Napsugár és Szivárvány gyermeklapok kiváló terjesztője magasított, bíborszínű cipősarokkal jelenne meg valamely érintett iskola udvarán. Pedig ezt a megjelenést XIV. Lajos, Franciaország ünnepelt királya előszeretettel alkalmazta, és eme szeszélyének hosszú ideig jelentős, XY kromoszómájú tömegek hódoltak.
Ebből is láthatjuk, a kontextus mily kevéssé elhanyagolható.
Következésképp cseppet sem csodálkozhatunk, amikor oly sok XX kromoszómájú sorstársunk hosszasan szorong, mielőtt mindennapi cipőhúzási döntését meghozza. És hol vagyunk még a jó verstől!
Sajnos hiába döntöm el én itt és most, mi a jó vers, ez tömören szólva a kutyát sem érdekli. Más kérdés, mondjuk, ha XIV. Lajos vagy éppenséggel Mátyás király, hogy ennél időszerűbb asszociációkra ne is vetemedjek, volnék. De nem vagyok. Cipősarkam sem bíbor, babérkoszorúm sincs.
A jó versre visszatérve, nem lehet csak úgy egyszerűen, a levegőben lógva eldönteni, mi az. Az efféle döntések rendkívül kockázatosak, arról nem is szólva, mennyire fontos ilyenkor elgondolnunk a hol, mikor, miért, kinek körülményeit.
Amennyiben pedig nem csak az forog kockán, hogy mit tart jó versnek NN hagymaaprítás, csempesikálás, gyomlálás, gyalulás, egy női szeszély, két képviselőfánk és három Rigó Jancsi között, akkor hirtelen nagyon sokan érdekeltek a döntésben. Több olyan vonatkozásban is, amelyre álmunkban sem gondolnánk, és amelynek első ránézésre ahhoz a döntéshez semmi köze.
A jó verssel kapcsolatosan, különösen ha a döntéshozók szem előtt tartják, hogy eme szövegek gyermekek által hozzáférhetők, hagyományosan felötlik a szép, az igaz és az erkölcsileg helyes fogalma. Abban a pillanatban, amikor azt kell eldönteni, mi a jó.
A jó szép? A jó igaz? A jó helyes?
Szép és igaz? Nem szép, de igaz? Nem igaz, de szép?
Nem szép, nem igaz, de helyes? Annyira helyes, hogy már szinte szép?
Nem szép, nem helyes, de sajnos igaz?
Lehet a helyeset igazítani? Az igazat szépíteni? A szépet helyesbíteni?
Kérdés, hogy pontosan mit értünk szépen, igazon, helyesen, és kérdés, hogy milyen kontextusban. Mert ugyanaz a magasított, bíbor cipősarok tökéletesnek minősülhet Fándly Enikő tanítónő lábán és a legnagyobb jóindulattal ítélkezve is minimum problematikusnak Salamon Károly lábán, hiába állnak egyazon időben egyazon iskolaudvaron.
És ezt, hölgyeim és uraim, nincs mit szépíteni. Akár igaz, akár nem, úgy tűnik, a döntéshelyzetben lévők többsége számára itt és most ez így jó. Szomorúan kell ezen a ponton bejelentenem, hogy Napkirályság ide vagy oda, XIV. Lajos cipőhúzási döntése a saját kromoszómacsoportján belül manapság nem példaértékű.
Arról, hogy mit adunk gyermekeink kezébe, sokkal kevésbé önállóan döntünk, mint a lábunkra húzott cipő esetén. És, amint láttuk, már az is egy meglehetősen homályos, sokrétű folyamat végeredménye, tőlünk elképesztően idegen, önkényes erők eredője.
Maradjunk abban, hogy valakik, valahol, valamiért eldöntik, legalábbis abban a hitben élnek, hogy eldönthetik, mindenkori gyermekeink számára mi a jó. Egészen pontosan, mik a jók, mert a szarvasbőgés és azzal rokon folyamatok pszichológiáját leszámítva mindenre legalább két, de leginkább három megoldás adódik. Különösen nálunk, magyaroknál. De nem kell búsulni, van ez így máshol is.
És akkor még mindig semmit sem mondtunk arról, ami nélkül ez az egész üres fecsegés. Még mindig semmit sem mondtunk arról, mi a vers.
És miután megtudom vagy eldöntöm, mi a jó, és megtudom vagy eldöntöm, mi a vers, azután cseppet sem biztos, hogy „jó vers” egyenlő „jó” plusz „vers”. Úgy tűnik, ez a magasított, bíbor cipősaroknál némiképp bonyolultabb probléma. Kérek egy zabtejes duplakávét, egy női szeszélyt, két képviselőfánkot és három Rigó Jancsit!
Elárulom, hogy számomra nincs jó vers és rossz vers. Sokkal inkább van vers és nemvers. Szöveg, ami szerintem vers, és szöveg, ami szerintem nem vers. Azt a szöveget, ami szerintem nem vers, átfutom. Azt a szöveget, ami szerintem vers, sokszor elolvasom. Ahhoz újból és újból visszatérek.
Ez a vers lényege, hogy visszatérünk hozzá, és ennek köszönhetően idővel ő is visszatér hozzánk. Ezt hívjuk úgy, hogy kívülről tudjuk, pedig dehogyis kívülről, hiszen belülről tudjuk. Kívülről az tudja, aki csak átfutotta, vagyis nem tűnt fel neki, hogy az a szöveg vers.
Úgyhogy ezután, annak ellenére, hogy az imént bejelentettem: szerintem nincs jó vers és rossz vers, az érthetőség kedvéért mégiscsak használnom a jó vers kifejezést. Értsük úgy: jó vers az az általam versnek ítélt szöveg, amit többször elolvasok.
Ahhoz, hogy egy szöveg esetemben versnek minősüljön, ritmusa kell, hogy legyen. Nem baj, ha az a ritmus szabálytalan, szokatlan, vagy épp csak a gondolat szintjén jelentkezik. A lényeg, hogy jelentkezzék. Aminek nincs ritmusa, az nem vers. Aminek van, az sem mindig az, de ez megint más tészta. Nonpluszultra, dobostorta, vagy Csipike, a boldog óriás. Ami annak ellenére, hogy nem vers, nagyon sok nemversnél sokkal jobb vers.
Ha már ritmusa van neki, a vers-státusra pályázó szövegtől elvárom, hogy képei is legyenek. Éljen bátran, mi több, merészen a nyelvi képalkotás válogatott eszközeivel. A vers egyik fő erénye annak tömör sokrétűsége. És mindjárt azután, egészen felháborító módon: a jó vers rö-vid.
A Toldi például egyéni rendszeremben nem jó vers, akkor sem, ha ezért most mindjárt megvernek engem itt. Sőt. A János Vitéz sem jó vers. E versezetek pompás regények, csak a pályázók, akik a nevezett műveket írták, túl jó költők voltak ahhoz, hogy a vers eszközeivel ne éljenek, és persze, a pályázat sem regényt kért, mert nálunk akkor fennkölt körökben e furamanó, a regény, nem volt igazán népszerű. Ez van, így jártunk, két remek regényünk versben született. De nem kell búsulni, van ez így máshol is.
Engem a hosszú vers idegesít. Leginkább azért, mert kifullad. Azt a fajta izzást, ami egy jó versnek sajátja kell, hogy legyen, nagy kihívás hat-hétszáz soron át tartani. Persze, hat-hétszáz soros éneket írni igen nagy kunszt, és Vörösmarty Mihály is forog most nyughelyén, de a jó vers szerintem akkor is rövid, és kész.
Amikor sodró ritmusa van, remek képekkel rukkol elő és nem hivalkodik többszáz sorával, akkor előállhat a jó vers, ha nagyon muszáj, bűbájos rímeivel. De ha gyerekversről beszélünk, akkor azok derekas rímek vagy asszonáncok legyenek, semmiképp se félrímek, kínrímek, kecskerímek. Még ragrímek se igazán, bár magyarban ezt megkerülni egyszerűen lehetetlen. Ha már egy költő arra vetemedik, hogy gyerekversben ragrímet használ, akkor legalább jól távolítsa el őket egymástól, vagy pakoljon belőlük nagyon sokat egymáshoz jó közel a versbe.
Ahogyan a gyermek zenei érzékenységét is egyszerű, egyértelmű, mély gyökerű zenei darabokkal és nem atonális, poszt-tonális, kísérleti zenével élesztgetjük, a zsenge korú közönség elcsábítására szánt versnek is a jónak tartott vers minden jellemzőjét sűrített, ugyanakkor egyszerű formában kell viselnie.
A falcs, izzadtságszagú, gügye, bárgyú, szájbarágó, okoskodó, középszerrel megelégedő, nem kellőképp kikalapált, elfuserált szövegek nem érdemesek a gyermek figyelmére. Pont azért nem, mert ő annyira fogékony és oly könnyen elcsábul. Bár én szeretném hinni, hogy nagyon is jó értékmérőt hord a mellkasában, ebbéli hitem sajnos gyakran nem igazolódik be.
Versnek szánt szöveget használhatunk különféle okokból, mert például tematikusan illik a tananyagba, vagy mert a rímes-ritmikus megfogalmazás segít megjegyezni a szöveget, vagy mert anyák napjára nem volt már kedvünk alaposabban utánanézni a dolognak, de azt, hogy miféle szövegek segítségével mutatjuk meg a gyermeknek, hogy szerintünk mi a vers, legalább olyan körültekintően és alapos ismeretekre támaszkodva kell kiválasztanunk, mint életünk párját vagy esküvői ruhánkat, hogy csak két egészen banális példát hozzak. Kinek mi nyom többet a latban. A mindennapi cipőről nem is szólva.
Versválasztás tekintetében minden tanító XIV. Lajos, és gyermekei olyan verscipőben járnak majd, amilyet ő számukra kiválaszt. Úgyhogy figyeljünk, kérem, a bíborszínű, emelt sarokra, mert az, mint most már sokan tudjuk, sosem megy ki divatból. Csak idővel az „erős” nem helyett a „szép” nem hordja. Mindenki örömére.