.svg)
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Csukertán nevű ember, akiről nagyjából annyit tudunk, hogy 1832-ben Cserdinylápban szolgált egy bizonyos Hókafi Bermuvász csukahalász tanyáján. Mindezt azokból a császári regeszterekből tudjuk, amelyek egyszer csak előkerültek egy vénségesen vén utazóláda mélyéről, amelyet a jelek szerint, azaz a berozsdázott függőlakat állapotából ítélve, senki sem kísérelt meg kinyitni 1832 óta. Azóta Cserdinyláp a földdel, azaz a vízzel egyenlővé lett, és mindeddig titok övezte azt, hogy mi okból. Sokkal okosabbak ugyan emez prozopográfiai műtől sem lettünk, mert bár a regeszterek szabályszerűen ki vannak töltve, a mellékelt lapszéli jegyzetekből az is kiderül, hogy ezek az adatok minden bizonnyal távol állnak az egykori valóságtól, szemszedett hazugságok, így joggal gyanakodhatunk, hogy a jegyzetek sem állnak túl jó viszonyban az igazsággal, de mivel meglehetősen regényesek, szíves-örömest elfogadjuk őket igaznak.
A regeszterbe bevezetett adatok, illetve az említett lapszéli jegyzetek Tóőr Haralámb tekintetes jegyzőtől származnak, aki akkoriban Cserdinylápban töltötte be hivatalát. A jegyző egyrészt a rubrikák melletti üresen maradt lapszélekre írta fel mindazt, amit mellesleg gondolt a lápbeliekről, illetve egy saját vonalazású függelékbe, itt említi például azt, hogy szerinte a rókavajda Csukertán miatt menekült volna el a lápok vidékéről népével egyetemben.
A dolog úgy kezdődött, hogy Tóőr Haralámbot 1832-ben tavasz felé az a gondterhes megtiszteltetés érte, hogy a császári rendelet értelmében összeírja a cserdinylápi népet, beleértve az ott fellelhető idegeneket is. Haralámb azonban megvárta az őszt a jegyezgetéssel, mert addig egyéb dolgai után járt, ám ez végezetes hibának bizonyult. Egyrészt őszire az egyetlen idegen, akit talált a lápban Csukertán vala. A többiek az ősz közeledtével elmenekültek a vidékről, mert tudvalevő, hogy akit hideg esők, és netán a téli fagyok itt érnek, az nehezen érheti meg a következő tavaszt. A népek, akiket a jegyző az eldugott tanyákon felkeresett mind ott születtek a láp különféle csücskeiben, és ezt a kietlen vidéket magánügyek intézése miatt ritkán, legfeljebb háborús időkben hagyták el, tehát nem jószántukból. A jegyzőt kedvelték, mert közülük való volt, szeretetteljes egyetértésben adtak meg mindenféle hamis adatot, életkorukat s vagyoni helyzetüket illetően, melyeket Haralámb szívfájdalom nélkül vezetett be a császári regeszterekbe.
Egy újabb háború bontakozott ki a birodalom déli határain, a messzi tenger partvidékén, márpedig oda senki sem kívánkozott, a lápbeliek úgy gondolták, elég nehéz az ő életük a lápban, nincs szükségük arra, hogy a császárért áldozzák fel magukat, hiszen nem is ismerik a koronás főt, és minden bizonnyal ő sem tud róluk semmit, csak azt, hogy alkalomadtán hadba szólíthatóak lehetnek. A cserdinylápiak legfeljebb Felső, vagy Alsóvereczkéig eveztek, némelyek úsztak oda és vissza ezen a távon különféle okkal és céllal, de a vereczkei holtágtól künnebb nem kívánkoztak.
Haralámb nagy nehezen nekiveselkedett a munkának, de igen lassan haladt, mert az őszi lomha esők idején a lápi ember otthonában unatkozik, így örömest beszélget és kérdezősködik, pálinkával vagy tormás kvásszal itatja a jegyzőt, és pirított rucahallal kínálja vagy égetett tökkel, mert gyenge év volt az 1832-es, a Jóisten ennek a megmondhatója. Illetve az a különös napló, melyet Csukertán vezet, és amelyet a jegyző meteorológiai naplónak nevez lapszéli jegyzetén.
Idegenek máskülönben nemigen járnak Cserdinylápban, nem szokás az, legfeljebb a törvény elöl bujdosók fordulnak meg itt, és Tóőr Haralámb gyanította, hogy a császáriak éppen ezekre az illetőkre kíváncsiak, de úgy gondolta gebedjenek meg a kíváncsiságukkal együtt. Meglehet, hogy jönnének néha ilyen-olyan halban reménykedő népek errefelé, de aki nem üsmeri a járást, annak nem ajánlott, főleg a csillagtalan éjszakákon lehet veszélyes ez a vállalkozás. Háborgó szelekben, de csendes időben is rizikós az errefelé evezés, mert ugye könnyen borul a keskeny bárka – mondta Haralámbnak Ójmos, a vasas ember, akitől a láplakók mindazokat a fémeszközöket megvásárolhatják, amelyek a létezéshez szükségesek. Kapható továbbá Ójmos kalibájában vágatlan dohányt, kősó és szemes bors. Az éhínség idején, amely a lápra három-négyesztendőnként ránehezedik, ő látja el a népet rozzsal és kölessel. Ójmosnál mindössze két napot üldögélt a jegyző, és segített a vasasnak horgot hajlítani, meg szögeket egyenesíteni. Ezek után érkezett meg Hókafi Bermuvász csukahalász tanyájára, és immár tizenkettedik napja, hogy megbabonázva követi Csukertánt, az inast szerte a tanyán, s környékén, míg az a dolgát végzi, s szerelmes ámulattal hallgatja őt.
Haralámb a regeszter megfelelő rubrikájába bevezette azt, hogy Csukertán semminemű ingó vagy ingatlan vagyonnal nem rendelkezik, leszámítva egy jókora ezüstkanalat, és egy szekercét melyet az övben hord. Övé még ezen kívül a rajta levő alsó és felső ing vélhetően gyolcsbúl és kenderbűl, egy jó vastag posztógatya, berkelájbi, egy szőrivel hagyott kucsma valami nagybundájú állat bőréből, csizma vélhetően disznóbőrből, amilyenben a jobbacska életűek járnak, például Haralámb. Csukertánnak mindezek felett fából többféle használati tárgya van, de elmondása szerint csak a csuprot vinné magával, ha a lápból továbbállna, de egyelőre nem szándékozik. Majd Fagyláros havában esetleg, ha már eléggé megvastagszik a jég ahhoz, hogy korcsolyázni lehessen, akkor majd tesz egy-két kirándulást a Vereczkék felé, bár egyik települést sem tervezi meglátogatni, nincsen ott üsmerőse, s faházat, meg kőházat is látott eleget, nemkülönben marhákat, szárnyasokat, és száradó gúnyát az utcai tornácokban. Máshol is így mutogatják a népek, kinek milyen kapcája, s testrevaló inge, netán lepedője van – magyarázta Csukertán.
Az inasnak elsősorban a faneműekkel való gondoskodás volt dolga, beleértve ebbe a téli tüzelő beszerzését, a mindenkori fapapucsok vájását, kocsányok, kórók és más nádbéliek asztagba rendezését, illetve mindenféle takarítási műveletet, amelyet a tanya igényel. Esténként a gazdával horgot hajlít, vasárnap pálinkát vagy tormás kvaszt iszik véle, mikor mi jut. Haralámb egy ilyen vasárnap este hallotta először azt a történetet, miszerint egyik nyári éjszakán az inas kézen fogta a csukahalászt, és azt mondta neki, ki kell menniük egészen a láp széléig, ahol a folyó megvastagszik és nekilódul hosszú és kanyargós útjának, melynek végén ott van amaz tenger, amely mellett a császár hadaival állomásozik. A csukahalász szerint az inas forró keze mindvégig szorosan fogta az ő keskeny csuklóját, és oly ösvényeken vezette őt, melyeken sohasem járt, pedig korábban azt gondolta úgy ismeri a lápot, mint enmagát. Oly helyre érkeztek, mely mintha nem is e világon lett volna, zöldes fény lebegett a víz s a sűrű nád fölött, melyből panaszos sóhajtozás hallatszott és valami furcsán csikorgó zene, fémkakasok kórusa, vagy valami hasonló. Csukertán azt mondta, itt kell az éjjeli horgot elhelyezni, és meglátja a gazda, hajnalosan kiemelheti a legendás királycsukát, talán nem egyet, lehet, hogy többet is. Hókafi Bermuvász kételkedve nevetett, mert a királycsuka csak a mesékben létezik, de az inas oly delejes szemekkel nézett reá, hogy attól erős szédülés vett erőt rajta, s minthogy nem tudta pontosan, hol is tartózkodnak engedelmeskedett neki.
Azon a hajnalon aztán nem egy, hanem kilenc aranyos pikkelyű királycsuka vergődött a horgokon, csodaszépek voltak, és a halásznak a szeme is megfájdult, ahogyan áramvonalas, aranyos testüket bámulta hökkenten. Csukertán tanácsára nyolcat elengedett a csudás halakból, csak egyet tartottak meg az iszákban, azt aztán hazavitték, és otthon a tanyán az inas receptje szerint elkészítették és megették. A lakoma után a csukahalász álmot látott, melyben a rókavajda népének élén ügetve kivezette a rókák törzsét erről a vidékről, álmában kövér békák s vastag halak vidékéről mesélt, és még azt is mondta, elmennek innen, mert átok ül ezen a tájon, és hogy ide soha vissza nem térnek, Cserdinylápot pedig hamarosan elönti a jeges áradás, és írmagja nem marad az itt élőknek.
Haralámbot a hideg veríték verte ki a mese hallatán, főként, hogy az álombeli dolog megtörtént, a rókavajda ténylegesen elhagyta a lápot immár harmadik tele, így félő, hogy a jóslat többi része is bekövetkezik előbb vagy utóbb. Csukertán mindezeken sejtelmesen mosolygott, de azt mondta, a csukahalász álma nem álom, hanem üzenet, és tényleg felkészülhetnek a végre, vagy talán mégis megfontolandó, hogy a császári hadhoz csatlakozzanak mindannyian.
Az, hogy a Csukertán nevű inas honnan jött a cserdinyi lápba, ki volt anyja, apja, nevelője, hitére és származásra való tekintettel hova sorolandó, kimaradt a regeszterből. Kimaradt az is, hogy a szeme kék volt, szürke vagy sárszínű, hogy haja sok volt vagy kevés, bozontba hordott vagy varkocsba fonott, és ő maga termetre kicsike, közepes vagy netán óriás. Az sem derül ki, honnan szívta magába az ismereteket meteorológiáról, csillagok állásáról, és hogyan tudhatta csendüléséből és bongásából bizonyosra megállapítani, mennyire vastag imitt-amott a jég, megbír-e embert, netán marhát, hogy hol érdemes léket vágni ahhoz, hogy ne kelljen újfent éhesen maradni Hókafi Bermuvász háza népének, mert ő maga saját bevallása szerint még sohasem éhezett, és szomjas sem volt.
Haralámb jegyzetei szerint Csukertán 1833 farsangjára nagy hideget jósolt, igazi korcsolyázó időt, amikor Cserdinyláp népe átglicsuzhat sógorhoz, komához, és megsütheti a vadnyulat bátran a jég tetején, mert az meg nem olvad, hiába a felette lobogó tűz. A tavasz Csukertán jóslata szerint 1833-ban majd csak az Ikrek havában mutatkozik, és nem lesz hosszas, de sok leend a szúnyog, kevés a récetojás, gyönge rozs és köles, soványan maradnak a halak, és girhesek a vadnyulak, pockok és emberek, s hogy ez lesz az utolsó tavasz az itt lakóknak, ha továbbra is megmakacsolják magukat, és az intelmes jóslat ellenére a lápban maradnak.
