Preapokalipszis

Szabó András: A sátor, 2016
Ha egy tetszőlegesen kiválasztott, nem pusztán a szellemi elit igényeit kiszolgáló könyvesboltban bekötött szemmel elkezdünk könyveket válogatni a polcokról, minden esélyünk megvan rá, hogy a véletlenszerűen kezünk ügyébe került kötetek között akadjon sötét jövővíziót festő, posztapokaliptikus mű. Hasonlóképpen járnánk, ha a mozik kínálatából csemegéznénk. Klímakatasztrófa, járványok, nukleáris háborúk, demográfiai robbanás, információs rövidzárlat, totális politikai és gazdasági összeomlás; a mérgezett, elsivatagosodott tájakon, az erőszak szüntelen fellángolásai közepette, zombifikálódásnak indult embermaradványok vonszolják porhüvelyeiket az elkerülhetetlennek látszó pusztulás felé. Úgy írunk – a Szép új világ, az 1984, a G. A. úr X-ben vagy Az ember gyermeke nyomán, hullámzó minőségben –, mintha nem lenne holnap.
Az apokaliptikus életérzés megdicsőülése valójában paradoxonon alapszik. A nyugati civilizáció legutóbbi évszázadai az utópikus eszmék vonzásában teltek: a fény, a haladás, az emberi természet tökéletesítésébe, illetve a technológiai és társadalmi progresszió együttállásába vetett hit ugyan mély sebeket kapott a totalitarizmusok komor (huszadik) századában – amely ilyenformán az irodalmi disztópiák „aranykorává” válhatott –, ez a tapasztalat mintha mégsem vezetett volna a kézenfekvő összefüggések felismeréséhez. Az elmúlt reményteljes évtizedekben, mivel úgy tűnhetett, hogy végleg túljutottunk a totalitárius téveszmék hagymázas korán, a problémátlan utópizmus újult erővel jelent meg a közgondolkodásban. A minden korlátozás alóli felszabadulás vágya, a türelmetlen törekvés egy olyan világ iránt, amely egyáltalán nem ismeri a szenvedést, erőszakosan iktatja ki az erőszakot, nem hajlandó tudomásul venni semmilyen vélt egyenlőtlenséget (illetve az egyenlőséget gyakorta összetéveszti az egyformasággal), abban a hitben él, hogy a konfliktusok és az emberi természet gyarlóságai felszámolhatóak, hogy nincsenek adottságok, ezért valami mások lehetünk, mint amik vagyunk, hogy együtt alhat majd a bárány és a farkas (de a bárány nem alszik majd jól, tenné hozzá ismert szarkazmusával Woody Allen), és nemcsak a társadalmi konstrukciók eredendő tökéletlenségét, hanem végső soron az emberi létezés végességét is tagadja. És a nyilvánvaló történelmi ellenpéldák dacára vakon bízik abban, hogy mindez maradéktalanul kiiktatható.
Ismét az irodalom lehet az, amely – még ha időnként a tömegkultúra köntösében is – őrzi azt a homályos, szinte zsigeri emberi tudást, miszerint az utópiák elszánt hajszolása szükségszerűen vezet disztópikus állapotokhoz. Ugyanannak az éremnek a két oldala, mondanánk, ha maradt volna még érzékünk a szóképek iránt.