.svg)
Szentes Zágon munkája (részlet)
Itt van az ősz, itt van újra, költők írhatnak róla, egyéb haszna úgysincs. Nyakunkra ül a mélabú, nemcsak a dekadens poétikai tradíció miatt, azt szeretjük, de nem osztozunk őszimádatában – egyszerűen ősz van, kezd érezhetően az lenni, és ilyenkor, a nyár vaskos, életes anyagszerűsége után a létezés olyan áttetszővé válik, mint egy álom.
Még hogy áttetsző! Az álomra, részben az egyébként általam is nagyra tartott, Dalítól Lynchig ívelő szürreális hagyomány miatt, nagyjából úgy gondolunk, mint talányos, kiismerhetetlen, amorf alakzatok köznapi logikát nélkülöző tobzódására; a legfantasztikusabb álmok mégis azok, amelyek áttetszőségükkel és szinte érzékien tapintható valószerűségükkel tűnnek ki – amelyekben végső soron semmi fantasztikus nincsen, azon kívül, hogy megtörténnek.
Azt álmodtam nemrég, hogy álmodom: álombeli álmomban a világűrben jártam, és onnan fentről lefotóztam a Földet. Hazatérvén, meg akartam mutatni a lányaimnak a képet, elővettem a telefonomat, hogy keressem meg rajta (ezek szerint azzal készíthettem a nevezetes fotográfiát, lebegés közben), a gyerekeim ámultak-bámultak, kicsit büszke voltam magamra, aztán felébredtem, de hogy csak „valóságosan”, vagy álmomban is, arra nem emlékszem.
Jó, ez csak a szokásos „álom az álomban” képlet, nincs itt semmi látnivaló; az a fotó viszont olyan fenségesen szép volt, hogy most is belefacsarodik a szívem, ha eszembe jut. Ha egyszer tényleg kijutok a világűrbe, pont olyat fogok készíteni.
Van azonban egy álmom, amely nem hagy nyugodni. Ebben az álomban írtam egy verset, ami önmagában nem túl meglepő. Ez a vers viszont egy létező, valóságos vers volt, lezárt szöveg, el tudtam mondani, fennhangon recitáltam valakinek: kétség nem fér hozzá, hogy ezt a költeményt tényleg megírtam, álmomban ugyan, de megírtam, sorok voltak benne, szavak sorjáztak értelmesen egymás után, talán rímek is, azt hiszem, elég jó vers lett, nem tudom, miről szólt, már nem emlékszem. Merthogy semmire nem emlékszem belőle. Kétségbeesetten próbáltam rekonstruálni rögtön ébredés után, de mindhiába, egyetlen szó sem jutott eszembe.
Könnyű erre azt mondani, hogy mindez a tudattalan csalóka játéka, és csak utólag képzelem azt, hogy egy létező vers volt, csak elfelejtettem. De a napokban ismét a kezembe került az a Mózes Attila-életútinterjú, amely a Székelyföldben jelent meg anno, és azt olvasom ebben: „Soha le nem írtam még, s csak a legjobb haveraimnak, kollégáimnak mondtam el, akik a viszonzás okán-jogán szintén bevallották, hogy őket is érte ilyen malőr; nos, azt a bizonyos »sláger-regényemet« (Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket), amelyet én messze nem a legjobb írásomnak tartok, kilenc éjszakán át álmodtam. Álmodtam, körülbelül húsz oldalanként, de úgy, hogy álmom reggelre még a pontot is kitette a fejezet végére. Aztán, megébredvén, engedelmesen leültem a gép elé, és megírtam a »kiszabott nap(pal)i penzumot«. És ez így ment kilenc éjen s napon át.”
Ezt mondja Attila, rekedtes hangján, ahogy magam elé képzelem, ahogyan megragadt bennem hat éven át, amíg szerkesztőségi „szobatársak” voltunk, és én elhiszem neki. És irigylem, amiért tudott a saját álmai eszköze lenni – az álmoké, amelyek úgy áradtak, mint a medrüket visszanyerő folyók. Aztán eszembe jutott Vasile Voiculescu, a tradicionalizmusa miatt évtizedekig méltatlanul mellőzött román író-költő, akinek Az álombeli őz című novellájában a legelső művészeti alkotás egy álomban születik meg: egy vadász, ahelyett, hogy elejtené az űzőbe vett vadat, lerajzolja azt – az érdek nélküli cselekvés ősmintájaként.
Létezik tehát egy vers, amely mégsem létezik. Megíródott, de nem íródott meg. Valahol van, de sehol. Ottrekedt azon a senkiföldjén, amelyet nincs hatalmunkban belakni. Vagy kiteszi magától a pontot, vagy nem. Különben szóra sem érdemes.
Ősz jön, készülődnek a Homokemberek.
