.svg)
Az ’56-os forradalomról még semmit sem tudok 1989 novemberében. Azt, hogy valami történik majd, kevesebb mint egy hónapon belül, még remélni sem remélik sokan. Annyit azért már sejtek, hogy a világban, értsd alatta Romániát és Aradot, nincs minden rendben. Még akkor sem, ha minden természetes, megszokott legalábbis. A tejhiány, a húshiány, a rohanás a bolt háta mögé, ha valaki tojást kiált a tömbházudvaron – napi rutin. Ahogy a gyertyafénynél tanulás is, a konyhában, ahol már készül a melegszendvics: a boltba már szárazon érkező kenyeret felszeletelve zsírral kell bekenni, a szilvákat kettévágva a szeletekre helyezni, mindezt be a sütőbe – néhány perc múlva már kész is a melegszendvics. Miközben a zsír beszerzése sem egyszerű feladat.
A Magyar Televízió műsorában kattognak a Panoráma külpolitikai műsor bevezető képsorainak írógépbillentyűi. Tőkés László arcára emlékszem. Nézhetem én is a műsort, ha van áram. Magyarázatokat nem kapok, nem is teszek fel kérdéseket. A világtörténelmi eseményeknél még az ókornál járok, Urartu és az Asszír Birodalom csatáinál.
A sötét középkor közelségével 1988 őszén szembesülök először. Tudom, hogy a magyarok bejöveteléről lesz szó, beviszem Komádi tanár úr órájára a Hún és magyar mondákat és az Árpád-házról szóló kötetet. Vászonkötéses mindkettő, magyar címerrel a címlapon. Mint az osztály „történésze” – jelentkezem, felolvasnék belőlük egy-egy részletet. Addig sincs feleltetés. Komádi tanár úr engedélyezi. A történelemóra végén magához hív.
– Tudták a szüleid, hogy behoztad ezt a két könyvet?
– Nem szóltam…
– Nem szabad behozni őket – mondja halkan. – A szüleid elmondják, miért, mondd meg, hogy én kértem, magyarázzák el neked.
Megmagyarázzák. A magyar címer miatt.
Egy évvel később, 1989 novemberében, latin szavakat tanulunk a szünetekben. Zoli, Attila, Rudi és én. Az osztályfőnöknő behívatja a szülőket. A szünetben latin szavakat tanulni tilos a szent dák-római földön. Felmerül a rendszerellenes tevékenység gyanúja (!). Ha tovább folytatjuk, súlyosabb következményei is lehetnek.
Míg a többiek a konyhában ülnek, a család gyertyakészletét titokban dézsmálva elolvasok két oldalt a gyerekszobában Gáspár Tibor A dákok kincse című ifjúsági regényből. Nagyszüleim kitörlik a megfejtést az Utunk-évkönyből, újra megfejtik. A Vörös Lobogóban elolvasom a sporthíreket, jelentkezem a napilap diákoknak szóló újságírói (?) önképzőkörébe.
Napfénynél A láthatatlan embert olvasom, és nem is sejtem, hogy valami készül – láthatatlanul.
