Nils Holgersson nem látott minket (versek)

Nils Holgersson nem látott minket

(részlet)

Nils Holgersson nem látott minket,

Selma sem tudott semmit rólunk –

milyen szerencse.

Zsoltáraink

idegenül csengtek fülükben,

a tőzegáfonya pedig,

a láp könnyáztatta szeme,

sós a szájukban,

s a törpeszeder, a mocsár illatos aranya,

túlságosan édes.

Idegen volt a fény nekik,

túl ragyogó az éjszaka,

mindük szemét elkápráztatta:

a Selmáét, Nilsét és Akkáét.

Engedjétek végre kimondanom:

van nekünk hazánk, Miföldünk,

nép vagyunk mi is,

nyelvünk is van,

a térképen kicsiny,

de a lét házában végtelen;

a kultúra mi vagyunk,

határtalan esélyekre nyitottak;

időtlen idők óta

álmaink is vannak,

saját távlataink

egyre szebbé kinyílni.

Hadd kérdezzem meg végül:

Ismeritek a folyót, hol ívik a lazac,

hol a pénzes pér a part mellett halad,

hol rezeg a nyárfa s az erdei pinty csicsereg?

Ismeritek az ösvényt, melyen gyöngyvirág sír,

s melyen emlékek bolyonganak

az erdő talaján s a lápon át?

Ismeritek a dalt, melyben nyelvek

fonódnak oly szép-szomorúan egybe,

hogy a folyó is visszafogja sodrát,

s hidat épít az űr s a homály fölé?

A csónak útját lelassítja,

hogy lássa, amint a csúcsok és fenyvesek

határkövei a parthoz közelebb gördülnek,

hogy hallja, milyen varázsigét ejt ma a szókovács,

s dalt fakaszt a sziklából, hol a kuruzsló nyoma lappang.

Ha te eljössz, amikor eljössz,

eléd tárom a földet s az erdőket,

hol a lelkek s a növények

az esők és a mezők,

békésen, csendesen

kinyúlnak, mint a vászon,

kezek szőtte végtelen kelme.

Ha te eljössz, amikor eljössz,

megmutatom neked a földet.

Saját földemet, enyémet,

mint Paszternák Oroszországát,

Lagerkvist Smålandját,

Király László Erdélyét;

hol a világ véget ér,

s az Istent tegezzük,

alkotó munkám peremére,

a határra, melyet átírni nem szabad;

nem földrajzi határ ez,

hanem út egy földre,

hol minden szennytől mentes,

s mindennek értelme van.

Élet és halál, bánat és munka,

természet, emberek, falu –

Minden egyazon vászonná szőve,

mintázattá – melynek a múlt a felvetése,

szálai a jelen s a holnap,

a mindig elénk lépő.

Az otthoni part

Otthoni part,

talán már sosem

ülhetek újra öledben.

Mikor elfordítom tekintetem,

visszafelé pillantok,

emlékszem a nyárfára,

érzem rezgését bőrömön,

hallom az erdei pinty vészjelét,

a tavaszi áradás vad zúgását,

az őszi folyó suttogását.

Otthoni part,

oly keveset mondtam el neked,

oly sokat énekeltem rólad.

Most, hogy tekintetem elfordítom

az alkonyi pír felé,

meglátom saját utamat,

a rövid nap estjének eljöttét.

Talán már nem járok nálad,

nem fogom bevallani:

mikor egyszer lehunytam a szemem, tudtam már:

csak ami ott maradt, az létezik,

csak az maradt meg.

Molnár-Bodrogi Enikő fordítása

‍