Negyedik mese a kivonulás nehézségeiről

0.1

A csobán angyal Remete Vendellel egyezkedett a juhok ügyében. A Macska, aki a gyapjúmérésnél örökös tanúként jelen kellett legyen, elunta a sok kerülő beszédet, amit Remete Vendel rendszerint előadott, mielőtt a tárgyra tért. Az égi mezőben, akárcsak odalent, magas szárú füvek hajladoztak az alkonyati szélben. A füvek közé vöröses pászmákat festett a lemenő nap és a közelgő vihar. A Macska kinyúlt testtel lesbe merevedett, mert feltűnt neki, hogy körülöttük valami lény motoz, és egyedül ő láthatja meg, micsoda az. Hogy vajon a fűrészfogú nyúl-e, vagy a torkos hörcsög, aki gyakran támad az Úrhoz igyekvő, gyanútlan angyalokra, láthatná az Úr is, de ő éppen alszik, Grigor Luszavorics zsongító beszéde elkábította.

1.

Grigor, Grigorom. Ébredj! Te is elaludtál, fiam? Hát mi lesz így velünk, és mi lesz a ránk bízott kóbor lelkekkel? – kérdezte az Úr, miközben gyöngéden rázogatta Grigor Luszavorics vállát.

Ne haragudj, uram, hogy elpilledtem. Olyan kellemes meleg van itt a te szobádban. Történt valami odalent?

Nagy bánatokat érzek, Grigor. Nehezek, mint az árvizeket hozó szürke felhők.

Indulok, uram, bár nem tudom, mit tehetnék. Azt, hogy egy döntés jó-e vagy sem, azt mi magunk sem láthatjuk, így semmiféle bizonyosságot nem vihetek a tarisznyámban. S bánatot oldozó kenetem sincsen, hiszen tudod.

Vidd csak a fényt, Grigor, ahogy szoktad. Meg gyógyító füveidet innen az égi mezőről. Talán a Macskát is betehetnéd abba a tarisznyába, ha menne véled. És szeresd a bűnösöket és elesetteket az én nevemben is. Az talán segít rajtuk, a gyógyulás meg, tudod jól, igen hosszú. Gyakran az életidő nem is elég hozzá.

2.

Szívj csak bele ebbe – nyújtotta Batu kán a pipát. A mindenség rád szabott részét ugyanúgy látod majd, de beléd száll a nyugalom színes tollú madara.

Micsoda madár? – kérdezte Ferenc kerál.

Zöld a lába, kék a szárnya, csőre rubintpiros, a szeme pedig szürke, mint a kihunyt parázs, arról ismered meg a leginkább – mondta Batu kán.

Aztán mennyire biztos ez a nyugalom? – kérdezte Ferenc kerál.

Egyáltalán nem biztos – mondta Batu kán. De ha megképződik is, csak addig tart, míg együtt vagyunk. Ha majd újra útra kélsz nyugatnak, én meg a keleti komor sztyeppék felé, újra meg kell küzdenünk a zaklatottsággal. A nehéz bánattal, amely mint az égben lakó, fűrészfogú nyúl, aki a Holdban szokott mutatkozni, kegyelmet nem ismerve marcangol minket. Tudod, nem láthatjuk ma, hogy amit döntöttünk, az hogyan is hat majd a holnapokban, az ember nem tud okos lenni, hiába hiszi azt, hogy mindent kiszámolhat, s mérlegre téve jót és rosszat, majd a megfelelő döntésre jut. Bármerre járunk, fájdalmakat viszünk, és kapunk is, függetlenül attól, hogy mi magunk éppen hogyan cselekedünk. Az Úr nem szabta meg valójában, hogy mi a jó, és mi a rossz, és azt sem, hogyan éljünk az ő nevében. Ezek mind mesék, amelyeket szintén emberek terjesztenek azzal a céllal, hogy társaikat megzabolázzák, és meghatározzák a maguk elképzelése szerint, mi is a bűn, amelyre nincs feloldozás. De ha nem hiszel nekem, kérdezd meg a csobán angyalt, amikor majd alatta jársz, a nagy birodalom szíve tájékán. Amit mondok, azt én is tőle tudom.

Azt mondd el nekem, Batu kán, hogy könnyebb lett-e benned a lélek attól, amiket a csobán angyal elmondott – kérlelte Ferenc kerál a kánt, aki szokásától eltérően magába roskadva ült a láp szélén, ahol éppen összeakadtak kóborlásukban.

3.

Ferenc kerál a széles folyó partján baktatott, jobb lábát enyhén húzta, megfájdult a térdében valami. Arra gondolt, hogy bizonyos okos könyvek szerént, mindennemű csontok és ízületek fájdalma valójában a lélek fájásaiból fakad, így azt kellene elébb gyógyítani. De hogy azt hogy is kell, azt senki sem tudja. A napfény mindenesetre jót tesz, és az is, ha kiülünk egy-egy lomha folyó partjára, és ott találomra kiszemelve valami azonosíthatatlan úszó tárgyat, szemünkkel ráaggatjuk fájdalmaink egy részét, hogy hátha elvinné a víz, lehúzná a mélybe, ott beakadna valamibe, és nem jőne felszínre soha többet. Hogy ennek is mennyi az esélye, azt Ferenc kerál nem tudta, de reménykedett benne, mert valamit örökké remélni kell, másképpen a túlélés szinte lehetetlennek bizonyul. Üldögélt tehát a lomha és szürke folyó partján, és bár alkonyodott már, meg az ég alját is vörösre festette a közelgő komisz őszi viharok egyike, nem sok kedve volt útra kelni. A királyi térd ülés közben sem hagyta abba a sajgást, és semminemű komor gondolat nem mutatott hajlandóságot arra, hogy ráragadjon a kiszemelt, árban sodródó tárgyra, hanem makacsul kapaszkodott a kerálba.

4.

Hát megjártad magad, Grigor? – kérdezte Remete Vendel, aki végre befejezte a tranzakciót a csobán angyallal, és egy böhöm nagy zsákkal a hátán éppen indulni készült. A zsákból kitüremkedett a sebtében beletömködött gyapjú, mely így mosatlanul még igen szúrós szagú, mert az égi juhak, akárcsak a földiek, ajj, lehetetlen azokat szétválogatni.

Megjártam magam. Találkoztam a Farkassal. Valami fertőzésről beszélt, nem értettem pontosan – számolt be Grigor Luszavorics, és óvatosan a földre tette a Macskát, majd kirázogatta a tarisznyáját.

Ez kiesett – nyújtotta Remete Vendel tenyerét Grigor felé.

A Batu káné. Elhoztam véletlenül. No, majd visszaviszem neki, megtömve – mormogta Grigor, és felöltője zsebébe süllyesztette a kutyafejű pipát.

Az úrhoz mész? – kérdezte Remete Vendel. És ha igen, elvinnél neki egy üzenetet?

Miért nem a csobánra bíztad, amit mondani akarsz? – kérdezte Grigor Luszavorics.

Miért, miért. Hiszen tudod, hogy ő mindig összekeveri a szavakat – válaszolta Remete Vendel, és Grigor füléhez hajolva sebesen pergő nyelvvel mondani kezdett.

5.

Aztán milyen bundád van, Batu kán? – kérdezte Ferenc kerál.

Ez olyan farkasé, amelyik magányosan járt.

Honnan tudod ezt ilyen bizonyossággal? – érdeklődött Ferenc kerál, zsebében cigaretta után kutatva.

Gyere csak közelebb, és hajolj fölém – mondta Batu kán. Érezni fogod magányos és gyakorta céltalan kóborlásának minden szagát. Azt mesélik, megőrült ez a farkas, nem akart többé vadászni, ezért hagyta el a falkát. Valami ember nyomába szegődött, s járt utána holtáig.

Csakugyan vadállatszagod van, Batu kán – mondta Ferenc kerál.

6.

Egy ideig rendezett sorokban vonultak, aztán szertementek. A nyomukban ballagott a Farkas. Hátán a prémet felfésülte a lápi szél, és egész teste zöldes gázlánggal égett. Ő volt az, higgyed meg nekem, uram. Dereka tájékán, széles bőrövön a kán népének harci jelzését vitte, azt bármikor, bárhol felismerem.

Azt mondod, hogy kifele haladnak a birodalomból, sőt, már a mezsgyén jártak, amikor találtad őket?

Így van, uram, sőt, nemcsak kivonultak, hanem el is tűntek ott a magasra nőtt nádban, amely olyan sűrű, hogy te magad sem láthatod őket innen fentről.

Ne légy kishitű, Damján fiam. Tudod jól, hogy ha akarom, mindent látok.

Bocsáss meg, uram. Persze hogy látsz mindent, ha úgy akarod.

Szabad vagy, mehetsz most már – mondta az Úr, és elnézte, ahogy Damján öregesen a vállára emeli faládáját, amelyet mindenhová magával cipel.

‍