Miféle üres tér?

Jelenet a Térdünk összeér című előadásból. Fotó: Robert Puțeanu

Alternatív színház. Én ilyesmikre asszociálok, ha csak úgy beugrik a fogalom: formabontás, avantgárd technikák, a formák szétfeszítése, do-it-yourself (vagyis óhatatlanul „second hand”) esztétika stb. Szóval valamiféle harsányság, semleges értelemben, ha lehet ilyet.
Ehhez képest mostanában több olyan úgynevezett alternatív színházi előadáson is részt vehettem, amelyekre fenti sztereotípiáim egyáltalán nem voltak jellemzőek. Az útkeresés higgadt, minimalista attitűdjével találkoztam, ami nem nélkülözte az útkeresésben benne lévő lázadást sem, csak egyszerűen nem voltak harsányak.
Két olyan előadásról írok most, amelyek, más-más módon, a színház egyik esszenciálisnak gondolt, vagy könnyen annak gondolható összetevőjét kérdőjelezik meg, a látványt, sőt, a színpadot, sőt, az üres teret, amin valakinek keresztül kell mennie. Nem szeretnék nagy szavakkal dobálózni, hogy talán valamiféle paradigmaváltás jelzői lennének ezek az előadások, melyek a látványszínház ellenében mutatnak fel kísérleteket (nem ezek az előadások végzik el a „forradalmi munkát”, azt elkezdték már egy ideje), csak megállapítanám: üdítő volt mindkettő.
A SPOT Társulat Mi a magyar? című produkciója a látvány totális visszautasításán alapult. De előbb muszáj néhány szót írnom a SPOT Társulatról. Előbb azonban a SPOT-ról. A Színművészeti Egyetemek Nemzetközi Fesztiválját kilencedik alkalommal rendezték meg 2015-ben a partiumi kisvárosban, Nagykárolyban. Évről évre színis főiskolások gyűlnek össze egy hétre, játszanak, szétszórják a színházat és a feelinget a városkában, és mindez nagyon valóságos és őszinte. A fesztivál mentén sok tevékenység szerveződik, workshopok, könyvbemutatók, kihelyezett „SPOT-napok” stb. 2014-től pedig Paul Sarvadi vezetésével már van SPOT Társulat is, évente cserélődő nemzetközi gárdával, és évente egy-egy új produkcióval (amit jellemzően a nyári szünidő alatt hoznak létre, és az őszi fesztiválon mutatnak be).
Lelövöm a poént az elején: a Mi a magyar? című előadás minden perce, az elejétől a végéig, vaksötétben játszódik. Hét színész elmesél hét történetet hét szereplőről, így körvonalazódik egy teljesen új pszeudomítosz arról, hogy mi is az a magyar. A szándék legalább is ez. A szöveg azonban – amit a résztvevők együtt hoztak létre – eléggé esetlegesnek, improvizatív mivoltában kissé ötlettelennek hat, a struktúrája nem elég feszes, a ritmusa sem. Jól jött volna egy dramaturg. A kérdésfeltevés, mi a magyar, izgalmas és merész, és van benne potenciál bőven. Ehhez képest az előadás nem válaszol meg semmit ezzel kapcsolatban. De az sem egyértelmű, hogy mondjuk nem is akar megválaszolni semmit, és ironikusan viszonyulna az egész kérdésfelvetéshez. Az elmondott történetek hol ironikusak, hol giccsesek, hol viccesek, hol metaforikusak, és az egész nem áll össze semmivé. Jó poénok viszont vannak.
Ennek ellenére működik az előadás, mégpedig a megteremtett hangulat miatt. A közönség nem székeken ül, hanem a földön, egy nagy szőnyegen. A mesélők szétszóródnak a jelenlévők között, a tér különböző részeiből halljuk a szöveget, néha egyszerre többen is megszólalnak, hol innen, hol onnan. A teljes sötétség eleinte sokkolóan hat. Aztán lazítóan, pihentetően. A tér eleinte nem létezik, aztán kialakul, a beszédhangok alakítják ki. Létrejön a pihentető, tűz melletti, kellemes „anyaméhállapot”. Ennek létrehozásában nagyon nagy szerepe van Bocsárdi Magornak, innovatív hegedűjátéka, az effektekkel létrehozott, hömpölygően változó hangburok a performansz fontos részévé válik. Paradox módon rádiójátéknak gyengécske lenne a Mi a magyar?, színházként viszont pozitív élmény, tétje van az itt-és-mostnak, tétje van a tér valóságosságának (ehhez nem lenne elég egy 5.1-es hangrendszer sem), tétje van az élő zenének.
A másik előadás (Genunchii noştri se ating –A térdünk összeér) a kolozsvári alternatív összművészeti központ, a Reactor produkciója. Megint lelövöm a poént. A Reactor kicsike színpadán az előadás 80 perce alatt nem történik semmi. A székek a négyzet alakú játéktér négy oldalán sorakoznak. A négy szereplő egy-egy széken ül, civilben, a közönség soraiban, mindegyik az egyik oldalon.
Évek óta nem láttam ennyire bátor és őszinte előadást. A négy színész csak ül a széken, és beszél. Egyetlen másodpercig sem unatkoztam a 80 perc alatt. Hihetetlen dolgokat visz véghez ez a négy ember. Megteremtenek egy laza hangulatot, totálisan leépítik a közönség soraiban a gong és a telefonkikapcsoltatás hallatán automatikusan fellépő szorongást. Itt nincs ilyen. És nem élnek vissza ezzel. Pedig interaktív az előadás. És ennek ellenére nem szorong senki, nem érzi magát belekényszerítve a nem kért rivaldafénybe. És itt jön még egy nagyszerű csavar. Mert szépen lassan a beszélgetés (semmi több) belehúz egy olyan mélységbe, ahol bizony jó eséllyel a katarzis is megtörténik, egy olyan mélységbe, ahol személyes és társadalmi tragédiák keverednek, bele a lelkedbe. Beszélgetés, semmi több, egy, a Reactorban játszott képzeletbeli előadásról. Beszélgetés, semmi több, ahol a színészek saját civil önmagukat játsszák. Beszélgetés, semmi több, olyan színészi munkával, ami elképesztően valódi, lazaságában is látszik: ez, végre, igazi, igazi színészi munka. Olyannyira meggyőző, hogy nem is érdekel, mi az, ami valódi ebből, nem érdekel, hogy az egész meg van írva. Mert a négy színész elmossa a határokat illúzió és valóság között, és irrelevánssá teszi, hogy a valóságról van-e szó, vagy sem. Csoda. És itt még inkább azt érzem, ez az előadás csak itt, csak most történhet meg.
A beszélgetés alatt egyfolytában újabb és újabb síkok jelennek meg, mozaikszerűvé téve a történetek elmesélését. De az elmesélés nem jó szó, a szüzsék is mozaikszerűen állnak össze a fejünkben az amúgy is mozaikszerűen adagolt dialógusok alapján. Szintén bravúros, hogy a síkok bonyolult rendszere nem csúszik össze, mindvégig könnyen követhető, ki, miről beszél.
Két kísérletet láttam annak kapcsán, hogy mi történik, ha kimetsszük a színházból a színpadot. Mindkét kísérlet sikeresnek bizonyult. A spotosok produkciója technikailag volt izgalmas, és a „néző” önmagába fordulása révén kezdett el működni. Jó lenne még dolgozni rajta, mert egy jobb szöveggel, néhány plusz hangulatteremtő trükkel professzionális, nagy előadássá is válhatna. Cătălin Bocîrnea rendezése pedig számomra ott van az utóbbi évek legjobb színházélményei között. Merész koncepció, ami hoz mindent, amit kitűz maga elé, nagyszerű színészekkel, jó történettel, jó technikával, amibe nem bonyolódik bele, miközben releváns problémákról szól.


SPOT Társulat. Mi a magyar?Rendező: Benkó Bence és Fábián Péter. Szereplők: Sebők Maya, Daróczi Noémi, Czumbil Orsolya, Keresztes Ágnes, Bodea Tibor, Balázs Viktor, Bocsárdi Magor.
REACTOR Kolozsvár. Genunchii noştri se ating (Tim Crouch: A szerző című műve alapján). Rendező: Cătălin Bocîrnea. Szereplők: Bodolai Balázs, Cătălin Bocîrnea, Raluca Mara, George Sfetcu.