Megállapodni poklon innen és túl: Horváth Benji és Kali Ágnes a Nepotu’ lui Thoreau irodalmi körön

Túlírtuk-e már a Faust-mítoszt? Hogyan hozható mégis összefüggésbe a klímaváltozással, családi problémákkal, érdekek és értékek konfliktusával? Megítélhető-e egyáltalán egy olyan színpadi szövegrészlet, amely egy kolozsvári irodalmi körön hangzik el, nem színházban? A kérdés nyitott maradt, a Nepotu’ lui Thoreau irodalmi körön mégis kísérlet történt a lehetetlenre, így fennállása óta először nem vers vagy próza, hanem drámarészlet került terítékre.
A meghívottak Horváth Benji és Kali Ágnes, a Faust Family
szerzői voltak.
Sokaknak ismerős lehet a forgatókönyv: a házigazda köszönt, a szerző felolvas, a közönség vitatkozik, majd szerzői zárszóval véget ér az est. Nem csak a Bretter-kör (később Bréda-kör) működik hasonló recept alapján, hanem annak román ajkú öccse, a Nepotu’ lui Thoreau is (amelynek alapítója többek közt ugyancsak Bréda Ferenc volt). Nem csupán azért bizonyult rendhagyó eseménynek a február 12-i Thoreau, mert a meghívottak drámaszöveggel készültek, hanem azért is, mert annak egy jelentős részét maguk a résztvevők olvasták fel. Megvolt ennek is a maga búja, bája, esztétikája: a spontán felszólalások (mintha az ott heverésző kutya is rendezői utasításra ugatna fel), a dialógusok, amelyek felolvasás után nem csak formát, de tétet öltenek, illetve a szerencsés véletlen, hogy résztvevők közt akadt olyan, aki épp Faust-interpretációkból ír államvizsgadolgozatot.

Abban ugyan igaza volt Ovio Olarunak, hogy az est vendégeit nem kell bemutatni: a zsúfolásig megtelt terem magáért beszélt. Horváth Benji és Kali Ágnes rendszeres résztvevők mind a magyar, mind a román kulturális életben. A román (olvasó)közönség talán elsőként a Liniște, pace, perversiuni, heppiend című antológiában, Andrei Dósa fordításában ismerhette meg őket (egyébként a Faust Family román fordítása ugyancsak az ő munkáját dicséri). Az viszont visszatérő problémája volt az estnek, hogy ki hogyan ismeri a színházat, színházi szövegeket, és milyen elvárásokkal jött el az irodalmi körre. Stelian Müller például rizikós döntésnek vélte azt, hogy a drámaszöveg egyből Isten és Mephisto dialógusával nyit, ugyanakkor a családi tematika is veszélyesen közel merészkedik a csorbajelenetnek becézett kliséhez („scena ciorbei”), amelyben egy békés ebéd alatt az összes probléma feltör a családtagokból, így az ember lassan fél leülni enni a hozzátartozóival.

Hasonlóan megosztó volt a dráma valósághoz fűződő viszonya: a Faust Family nem a pontos családábrázolást, hanem elvek és meggyőződések párbaját (vagy legalábbis párbeszédét) helyezi előtérbe, ebből adódóan néhányan szegényesnek érezték a szereplők jellemformálását. Végül minden kérdés ugyanabba az ősfelvetésbe tért vissza: hogyan értelmezhető egy irodalmi körön elhangzott drámarészletet, amelyet túlnyomóan amatőrök és egy hivatásos színész olvastak fel – és amelyet óhatatlanul módosít a fordítás? A vitarészt Ovio Olaru és Szántai János zárták: Olaru a médium szokatlanságát, a drámaszöveg líraiságát és az intertextusok fontosságát emelte ki, Szántai János pedig a szereplőformálás részleteire, valamint arra, hogy nyomtatott formában is léteznek a drámaszövegek, így nem csak színpadi előadásokban értelmezhetők. Javaslatként a tét árnyalását említette meg, hiszen egy olyan szereplőnél, akinek nincs veszítenivalója, csak az veszélyesebb, akinek pedig épp van.

Zárásképp Kali Ágnes röviden felvázolta a darab születésének és alakulásának történetét, megpróbáltatásait, a Nagy Botonddal való együttműködést, kitért továbbá a klisék problematikájára is. Azok, akik ismerték a dráma írott vagy előadott változatát egyetértettek abban, hogy a Faust Family sajátos módon viszonyul az említett klisékhez, dekonstruálja őket vagy épp fegyvert kovácsol belőlük. Az a mítosz sem teljesen igaz, hogy a Faust-kultusz Goethével kezdődne és csak Goethével érne véget – annak viszont elég nagy a valószínűsége, hogy idővel a Faust Family
színházon túli médiumokban is megjelenjen, akár – ne adj' Isten – könyvként is.