Levél a többieknek (Versek)

Levél a többieknek

‍

Egy film mellékszereplőjét hívják ugyanúgy,

mint téged, de mégis ettől jutottál hosszú idő után

újra eszembe. Belém hasított, hogy mégiscsak vagy,

s ha te valahol, valamikor itt vagy – itt vannak, Freya,

a többiek is, itt van Thor, Gis, Enkidu, és mind,

a többiek, akikkel az emlékezés-játékot játszottuk,

az utazás-játékot, az eltűnök a világból,

de visszajövök-játékot…

‍

Aztán elkezdtünk eltűnni a valóságból.

Csak az egyik valóságból, de jó ideje mi is

csak egyetlen valóságban lehetünk teljesen jelen,

csak egy valóságban játszhatunk, miközben

a többi valóságban is ott vagyunk, lelkesen és

kiakadva és a reménytelenség teljes optimizmusával,

amit mi tőled, a te hisztériáidból tanultunk,

‍

pedig a hisztéria, amit mi akkor láttunk, nem volt más,

csak előérzet, egy másik valóságban pedig előrelátás,

a harmadikban beismerés, beletörődés a negyedikben,

hogy egyszerre csak egy valóságban lehetünk jelen,

és a játék, no meg a te hisztériád kellős közepén

te már nem is voltál ott a Valóságban,

‍

te már akkor is csak por és hamu voltál,

miközben mi izmokat, határokat feszítettünk,

és a felfoghatóság kereteit, hogy fogd már végre fel,

csak játszunk, mert emberek, gyerekek vagy

bármiféle lények vagyunk éppen, és azóta is

bármiféle lények vagyunk, akiket olykor isteneknek

neveznek, mióta Enkidu ezt a szót kitalálta,

‍

mert mi is emberek vagyunk, Freya, és azok is

maradunk, a sikeres kiugrástól, mint azt Gis

megcselekedte… tehát a sikeres kiugrástól teljesen

függetlenül, csak éppen egy másik valóságban,

ami minden esetben egy másik és egy eljövendő

vagy el se gondolt valóság változata,

‍

mert Thor legyen a talpán, aki egyszerre látja, érzékeli

az összes elképzelhető, elmúlt és eljövendő valóságot

és annak összes, lehetséges változatát, pedig régen,

mi mindannyian, együtt és egyszerre képzeltük el

mindahányat, de most már az is elég, néha sok is,

ha a mostanitól különböző legalább egyet érzékelni,

sejteni tudjuk a fejünk fölé hajló szférák

hiánya alatt.

‍

Ha erre jársz, fogd ezt a levelet, add fel, tépd szét,

hisztériázz, ha értesz még ehhez. Thornak pedig meséld el,

amikor ezt leírtam, a szemem száraz volt,

csak az eső esett.

‍

‍

Az álom egyetlen könyvre gondol

Mennyit kóboroltam felszántott földeken,

kertek labirintusában, a megrendezett halál erdejében,

ahol a mindenség elfért egyetlen apró lyukban,

amelyen keresztül a hétköznapi világ alkotói

tekintenek ki ránk, miközben mögöttük nincs

semmi, csak a végzetes sivatagillat felett

lebegő felhőhiány.

Szenvedélyek teljes hiányától övezve kóboroltam,

felvértezetten minden alkalmi lehetőséggel szemben,

hogy csakis a lehetetlen lehetőség találjon rám,

az óriási nyitott könyv, tele fákkal, bokrokkal,

hegyekkel és tengerekkel.

Egymásra nehezülő lapjai között emberek vonaglottak,

mint cirkalmas reneszánsz betűk, akik az újrakezdés

reménye alatt mindegyre mondatokat hoztak létre,

hogy az újak miatt eltűnő régi mondatok helye

még fájdalmasabb legyen.

Születtem mondatok hiánya mélyén,

onnan ástam felszínre magamat, mint valami

víz színén lebegő csontváz, aki az uszonytalanságot

egyáltalán nem érzi át, sőt, boldog, ha éles fogsora helyén

moszatkolóniák bátor sejtjei gyülekeznek.

Egyetlen nyitott könyvre gondolok.

Aztán: szevasz, világ!!

‍

‍