Könnyű, fehér ruhában

Könyvfesztivál zajlik éppen a budapesti tavaszban, amikor először találkozunk, valamikor, e század első évtizedének vége felé. Idősebb és fiatalabb írók gyűlnek össze a fesztiválközeli terasz egymáshoz tolt műanyag asztalai mellett, amikor megérkezik fehér, inkább nyárias öltözékben Ferdinandy György, és zakóját a műanyag szék háttámlájára simítva foglal helyet.

Meg sem kell szólalnia, máris látom, hogy aki megérkezett, egy a hősök közül. Az a mód, ahogy helyet foglal, a teret azonnal átalakítja – már-már láthatóvá válnak a Verne Gyula regényeiből ismert fénylő bútorok, patinás, legendákat őrző tárgyak. Mert az, ahogy leül, a Verne-regényekből megismert hősöket juttatja eszembe, mintha a tengerek hirtelen hullámzani kezdenének alattunk, és mi magunk is egy regény hőseiként figyelnénk a többieket, a szárazföldön maradókat, a nem az ő asztala körül ülőket.

Amint leül, az asztal az Ő asztalává válik. Egyértelműen és visszavonhatatlanul. Gyanakszom néhány másodpercig, de fölöslegesen, mert e tény mögött nincs semmiféle területfoglaló, társalgást uralni akaró szándék. Csak annyi történik, hogy aki megérkezett, egy egész világot hoz magával, nem csupán a háta mögött sorjázó évtizedeket, valami mást is: a nagy tereket, a szellemi és földrajzi értelemben egyaránt széles sávokat, változatos világokat bejárt ember lendületét, apadhatatlan energiáit.

Az adni akaró és tudó bőség az, ami ott és azonnal, a néhány másodperccel korábbi világot elmozdítja, kibillenti, de nem a bizonytalanság, hanem egy sokkal tágasabb és derűsebb bizonyosság és biztonság felé. Abban a pillanatban érezni lehet, hogy ez a világ minden lehetséges világok legjobbika, nem mintha világunk sötétlőn kavargó tényeiről meg kívánna feledkezni bárki.

Az árnyoldalakról megfeledkezni nem akaró, de azt mindenkor peremvidékre szorító derű erejét éreztem minden leírt, kimondott mondatában, az utolsó évek sanyarúságai közepette is.

Amikor a hír megérkezett Kolozsvárra, a gyász szót sehogysem tudtam a hír elé helyezni, mert úgy hiszem, hogy egyszerűen csak elindult, nem az istenek ellen, mint József Attila versében, de az istenek mellett. Halandóként, de egyenrangúan: „könnyű, fehér ruhában”.

‍