Költők, királyok, megvadulók

Torony Pál: Ünnepség I (részlet)
A költők, kikkel az uralkodó szívélyesen bánik, könnyedén veszélyessé válhatnak, elég, ha Janus Pannoniusra gondolunk. Az uralkodói kegy gyorsan átfordulhat valami másba, Ovidius száműzetése a régi példa rá. Bármikor veszedelmes területté válhat az a keskeny sáv, ahol költők és uralkodók találkozhatnak. Akadnak költők, akik a politikával, közélettel nem is foglalkoznak. Miközben az irodalomtörténetnek inkább csak széljegyzeteiben számontartott költők is fontos szerephez juthatnak közéleti személyiségként, sőt dicsérő szavakban is részesülhetnek koronás fők részéről, ha nem is közéleti ténykedéseik okán.
Ilyen költő Szabolcska Mihály, kire jobbadán Ady és Karinthy miatt szoktunk emlékezni. Ady így ír róla: „Szegény, kicsi, megvadított ember, / Ott a petyhüdt, csúf Béga körül, / Milyen nagyon szomoru lény/ Evvel a bús szívvel, félelemmel.”
Költőként, ha ünneplik élete utolsó éveiben, annak közéleti okai is vannak. Mert Trianont követően, Szabolcska közéleti szereplőként, temesvári református lelkészként valóban „megvadított emberré” lesz, vakmerő gesztusai felkeltik az új államhatalom titkosrendőrségének figyelmét is. 1921-ben csak rossz egészségi állapota miatt nem zárják börtönbe, tartják házi őrizetben. (Amikor hatalmi szó mondja ki 1921 tavaszán, hogy az istentiszteletet e szavakkal kell befejezni: „Éljen Nagy-Románia! Éljen a román királyi család!” – ő hozzáteszi: „Éljen Magyarország!”)
Ha a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomra gondolunk, legelőbb talán Bánffy Miklós, Kós Károly, Reményik Sándor, Kemény János, Dsida Jenő neve jut eszünkbe, Temesvár felé tekintve a lapalapító és műfordító Franyó Zoltán – Szabolcska nincs közöttük.
Mégis, alig telik el két év az ominózus házi őrizet után, és Ferdinánd román király 1923 őszén tett háromnapos temesvári látogatásakor fontosnak tartja, hogy felkeresse a református templomot és Szabolcskát, aki (az újraszerveződő magyar közélet meghatározó alakjaként és) főesperesként fogadja és német nyelven köszönti az uralkodót. A király a költőt illeti dicsérő szavakkal. A kolozsvári Ellenzék tudósítója így számol be a találkozásról:
„A király távozásakor melegen kezet szorított Szabolcskával, kijelentette, hogy méltatni tudja a költői munkásságot, amelyhez őszinte szívből gratulál. Környezete előtt ismételten hangsúlyozta, hogy a melodikus csengésű magyar nyelv mennyire tetszik neki. A király a harmadik napon bejárta a bánsági sváb falvakat. Lovrinban megkérdezte, hogy merre van Zsombolya község és hogy lehet-e Lovrinból közvetlenül Budapestre utazni. A tagadó válaszra a király igy szólt: – Reméljük, hogy hamarosan meg lesz a közvetlen összeköttetés, hiszen mi jó barátságban vagyunk a magyarokkal.”