.svg)
Fotó: Szentes Zágon
– Helikon 30, a koronajárvány árnyékában –
Kiültünk a napra. Azaz kiálltunk, némelyikünk. Valamiért különösen kedves számomra ez a fotó, a Helikon harmincadik évfordulója ürügyén készültek közül, a többi is, de ez, ahogyan ott a – szinte – teljes csapat, a szerkesztőség melletti lépcsőn ülve, állva, belehunyorogva a koratavaszi napba, van az egészben valami békebeli hangulat, valami angyali békesség és derű: megjön végre a tavasz is a télszerű jegyeket hordozó különös évszak után, kigombolkoztunk már, de a télikabát legtöbbünkön még rajtamaradt, mint abban a dalban, amelyet kétségbeesve-reménykedve dúdolok minden tavaszelőn.
Ideje volt már ennek az új fotósorozatnak, annyi változás történt a legutóbbi csoportkép óta, rendes irodalmár gondol az eljövendő idők filológusaira is. És most ott állunk, szépen sorban, Pista bácsi, Laci bácsi, Tibor, jómagam, Mária, Jutka, Kara, Emese, Evelin, Dóra, Zsuzsa, Benji, a Helikon tegnapi, mai, és ki tudja, talán holnapi munkatársai egy csokorban, 23 évestől a 82 esztendősig: maga a harminc évnyi folytonosság Zágon fényképezőgépe előtt. Vannak persze hiányzók, nincs jelen Szőcs, Vince, Nonó, Tamás vagy Feri sem. És vannak azok a hiányzók, akik többé sosem lehetnek ott egy Helikon-csoportképen: Ali bácsi, K. Jakab, Mózes, Sigmond…
Megosztom a fotót, persze hogy megosztom, valaki hozzászól, hogy mennyi nő van a képen! És valóban: tágabb kitekintésben, de a legszűkebb szerkesztőségi gárdát illetően is, akárhogy számolom, egyaránt fifty-fifty az arány, ezzel, mosolygok magamban, mi vagyunk a leginkább genderkorrekt irodalmi-kulturális lap az erdélyi prérin. Na és akkor? Számít ez? Az a szép ebben egyébként, hogy magától, természetesen alakult így, nem holmi kvóták szerint, amelyekben én legalábbis sose hittem. Mindez magától értetődő. Megemlíteném még a szerkesztőség egyre csökkenő átlagéletkorát is, de azt most már csak óvatosan, bár engem rég nem cikizett senki a fiatalságommal, pedig igény lenne rá.
De vissza a Helikon 30-hoz! Az évfordulós rendezvényt a koronavírus türelmének köszönhetően még megtarthattuk, Vuhan akkor még nagyon távolinak tűnt, merthogy az is, de Lombardia és Veneto jóval közelebb van, onnan csak egy ugrás Erdély, ha késlekedünk a szülinapozással egy bő hónapot, csak a járványügyi hatóságok összevont szemöldökű tekintetétől kísérve tarthattuk volna meg, de inkább még úgy sem. Borcsa Imola könyvbemutatójával Kolozsváron le is zárult az irodalmi évad egy időre, úgy tűnik. Bár az 50 főnél kevesebbet megmozgató rendezvények elvileg nem esnek a vesztegzár hatálya alá, valójában minden rendezvény elmarad, a színházak, mozik, közintézmények bezárnak, előbb-utóbb a vendéglátóipari egységek is (jaj!), senki nem mer kockáztatni, és ez rendben is van így, ezt nevezik felelős honpolgári magatartásnak.
Hogy mivel frissítjük majd a hírrovatunkat, egyelőre rejtély, javasoltam is, hogy tegyünk közzé az online felületünkön egy közleményt, ilyenformán:
„Kedves Olvasóink, ha azt tapasztalnák, hogy a Helikon hírrovata huzamosabb ideig nem frissül, az nem a mi szerkesztői hanyagságunknak, hanem a járványügyi hatóságok éberségének – és mindenek előtt magának a koronajárványnak – a számlájára írandó. Megértésüket köszöni a Szerk.”
A rendkívüli állapotnak az a paradoxona, hogy miközben rendkívüli változásoknak kell megfelelni, úgy kell tenni, mintha ez lenne a normalitás. Megőrizni a higgadtságunkat, menni előre, bátran, végezni a feladatainkat, élni az életünket, mintha mi sem történt volna – holott minden másként történik, mint azt megszokhattuk. És pont ez a lényeg: a rendkívüli állapotban a rendkívüliség a normalitás: aki ezt nem képes elfogadni és alkalmazkodni hozzá, saját maga és mások túlélési esélyeit csökkenti.
Tessék, úgy jártam, mint múltkorjában Benji, aki a Helikon harmincadik évfordulójára akart köszöntőverset írni, aztán valahogy mégis a zöldapokalipszisnél kötött ki.
Egyedül vagyok a szerkesztőségben, odakint tombol a vírus. Talán idebent is, idő kérdése, ki tudhatná. Kinézek a (hátsó) ablakon.
Megyek, kiülök kicsit a napra.
