.svg)
François Villon: hajdanszép csiszárné
A végtelen meghosszabbítása – 34.
napról napra, folyton, megint
kicserélődnek sejtjeink
leromlanak és elavulnak
tegnap jobbak voltak, mint holnap
lerontja őket a vércukor
a koleszterin, az alkohol,
lerontja őket a félelem
attól, hogy igen, attól, hogy nem
cseréljünk sejteket, kedvesem
cseréljük szárazon s nedvesen
épüljünk egymásba, hátha így
megterem előttünk az a híd
amelyen közös út vezet
oda, ahol az élvezet
felülír minden ökölszabályt
ahol télen megkapjuk a nyárt
ahol már végérvényesen
a szerelem tódul édesen
fent meg alant meg mindenhol
és sejtjeinkben meghonol
folyton, megint és mindennap
kicserélődik a sejt, a mag
keverednek dongó parányok
vágyrészecskék, óhajok, álmok
kedvesem, cseréljünk sejteket
minél többet és nedveset
ha száz évre elég, az megfelel
korábban ne legyen jobbra el
A végtelen meghosszabbítása – 35.
öt ujj van csupán ott, hol tíz lehetne
kezednek kéne simulni tenyerembe
hasadnak hasamhoz, mellemhez mellednek
mint soha, oly közel engedj, ha engedlek
éjszaka macskái sikongnak a nyárnak
kandúrod lennék, harapnám a vállad
hátadra feküdnék, markolnám a melled
élvezném, hogy öled megszorít-elenged
tíz ujj van csak ott, hol lehetne húsz
hússzal kérném, hogy magadhoz húzz
úgy ölelj-szoríts, mint még soha
hulljon ránk közös csillagunk pora
A végtelen meghosszabbítása – 36.
reflexió: majdnemkék (2005)
e nyári fényben most látom először
a tájat, mely tavasszal elvarázsolt
most kezd forró máglyatűzzé válni
az, ami tél végén csupán parázslott
búzamezőn tallózhatnak immár
ujjaim a szétszóródó fényben
s termésaranyat találok, ha a
kalászokat széthajtom a szélben
langyos dombokon elkalandozom
lelek duzzadó meggyet, cseresznyét
s ha napsütötte lankán cserkészek
forró-hűs forrás kínálja nedvét
ha megpihentem, tovább állhatok
amott barlangok ásítanak párban
hasonlókat ismerhettem egykor
de ily csodásakban sohasem jártam
e nyári fényben most látom először
szemedben tükröződő arcomat
ne legyen ez vers, sem korai, sem késő
legyen csak lelkedbe vésődő karcolat
A végtelen meghosszabbítása – 38.
reflexió: dimenziók (2002)
valahol vársz rám, túl a csenden
a parton, ahol kéklik a tó
ahol minden egyszerre csendes
felkavaró és megnyugtató
jártam már ott, kettesben veled
figyeltük, a vitorlás hogy halad
egymásra néztünk kéz a kézben
leheletem arcodon maradt
rómeód lennék, csak ne lássa senki
harapj belém! nem kell a balkon
eloltják a lámpát a versben
amikor éjt húz az égre az alkony
hallak idebent, s te engem magadban
ölünkben dagadnak erdők és tavak
a távolságot test nem járhatja át –
szeretkeznek csendben a szavak
A végtelen meghosszabbítása – 43.
reflexió: exit (2005)
holnap megmérem, mi mekkora
mennyi négyzet- és mennyi köb-
miket kell elvinni valahova
mielőtt leszáll az őszi köd
holnap megtudom, mi mennyit ér
mennyi az egy- s a kétharmada
mi az, ami kilóg s ami belefér
és végül ki kinek mit ad oda
megmérni, megtudni: ennyi az élet
a megismerés végtelen folyamat
amely mégis kicselezi a véget –
holnap vedd tenyeredbe arcomat
nem baj, ha nap éget, eső eláztat
mint régen, mindeneknek kezdetén –
addig álmomban belakunk egy házat
egy sárga színűt az erdő közepén
