.svg)
Csónak apály idején
Az Első Hullám, mármint a járvány első hulláma idején, tudni lehetett, hogy a karantén eltart egy hónapig, kettőig, aztán valami más következik, könnyebben kezelhető idő következik, visszatérünk a rendes kerékvágásba, megnyitnak a színházak, a vendéglátóipari egységek, a kulturális intézmények hajói feszülő vitorlákkal haladnak rég kitűzött céljaik felé. Szép a remény, ám nem egészen így történt. Mert, szerencsére, a Kolozsvári Magyar Napok, a kolozsvári év legfontosabb kulturális fesztiválja csak lezajlott, más rendezvények elmaradtak vagy félbemaradtak, mint a Filmtettfeszt, csodamód mégis megtörténültek, mint a Csíkszeredai Könyvvásár vagy a Szárhegyi Írótábor. Elmaradt azonban a többször is beharangozott Kolozsvári Ünnepi Könyvhét – a szervezői szándék nyomai még ott lebegnek a virtuális térben...
A pohár félig üresnek, máskor félig telinek látszott, ám a remény, hogy mindez csak néhány hónapig tart, nem lesz belőle állapot, csak tartotta magát. Egészen az utóbbi napokig. Végre láttam színházi produkciót – ÉLŐBEN! Avarázsfuvolát a kolozsvári zenés színpadon, hogy a bemutató után néhány nappal mindkét sétatéri intézmény, az Opera és a Színház is bezárja kapuit. Teljes súlyával ekkor kezdtem érezni, hogy a színházaknak, előadóművészeknek mennyire nehéz, tán idegtépő ez a mai világ. A tervezés lehetetlensége.
Tudnivaló, hogy a régi, vitorlákkal mozgatott időkben nem a szélcsend vitte az őrület határához közel, vagy még azon is túl a legénységet, hanem az a csalfa, hol megálló, hol újrainduló fuvallat, szél, nevezzük bárhogyan.
Ennek a csak ideig-óráig tartó szélcsendnek, töredezett lendületnek a hangulatát éreztem szinte tapinthatóan, amikor hétvégén elhaladtam a Kolozsvári Magyar Színház épülete előtt, és az intézmény oldalsó kapujában megpillantottam a tűzoltót. Teljesen nyugodtan állt a szombati szürkületben, nem magányosan, de annyira egyedül, mint a Dsida-vers szereplője, aki éppen lámpákat gyújt a néptelen városban.
Nem ismerem a színházi tűzoltók munkaköri leírását, milyen feladataik vannak előadás előtt, közben, után. Mégis látni véltem, ahogy éjszaka körbejárja az épületet, megáll a nézőtéren, feltekint a csillárra, talán még hallani véli a legutóbbi előadás vagy próba utáni neszeket. Olyan, mint egy színész. Ahogy áthalad az üres téren, akár színész is lehetne, ha látná valaki.
Még egyszer felnéz a csillárra, még feljebb: az árbóckosárra, elnézi a sirályokat, miközben a színház üres, teljesen üres, senki sem alszik, mert nincs bent senki. És szélcsend van, vírus se moccan. A hajó mozdulatlan. A többi is néma csend.
Hajók az Aral-tó helyén
