A láthatatlan könyvtár

Giulio Camillo emlékezet-színháza
A XIX. században a Balkán-félsziget pásztorai között szép számmal akadtak, akik többezer soros népi eposzokat tudtak, kívülről, nagyapáink gyermekkorában, tehát a XX. század közepén iskolai divat volt (nem kötelező), kívülről megtanulni a Toldit, manapság ez már nem divat. A „kívülről” való tudás, a személyre szabott „külső” merevlemez, jó esetben egy emberéleten át működő, bármikor kinyitható könyvtár nagyon is belső helyet feltételez, egy olyan galambdúcot, amelyből az információk bármikor kiröptethetők, előhívhatók. Nincs szükség hozzá világhálós keresőprogramokra, számítógépes merevlemezekre, számítástechnikai értelemben vett külső tároló egységekre, gyakorlatilag könyvekre sem feltétlenül. A könyv csak frissítő, hogy mindazt, amit egyébként már régóta őrzünk a belső, a láthatatlan könyvtár polcain, könnyebben tudjuk fellapozni.
A román kommunista diktatúra évei alatt volt olyan időszak, amikor a két világháború közötti erdélyi irodalom jeles szerzőit csak külön kutatói engedéllyel lehetett fellapozni – az irodalomkedvelők többsége elől a könyvek egy részét elzárták, tiltólistára helyezték. Mert ilyenek a diktatúrák, tudják, hogy a könyvek „néma mesterek”, ahogy Richard de Bury nevezi őket. Tanulni lehet belőlük, részleteiket megjegyezni, elraktározni, felhasználni saját épülésünkre, a belső tartomány ápolására, akár arra is, hogy pajzsként szolgáljanak a számunkra nem feltétlenül kedvező külső körülményekkel szemben. A könyv olyan hajó, amelyre bárki felszállhat, olyan hajó, amely a lélekhez hasonlatos, amely az elme vitorláit titkos irányok és kalandok hullámai közé vezetheti, olyan partokra juttatva el az olvasót, ahol azelőtt talán még senki sem járt. A diktatúrák nem szeretik a titkos partokat, a diktatúrák szeretik bezárni a könyvtárakat, kigittelni, szégyenpadra vonni a szerzőket, csupán azért, mert példának okáért „koszmós az orruk”, hogy emlékezetből idézzem Erik Knight Sam Smallról szóló novelláinak egyik motívumát.
A diktatúra, a cenzor, az indexgyártó elnyomó rendszer ezért korlátozza a „könyvtári jogokat”, mint ahogy ezt a romániai kommunista rendszer cselekedte a múlt század második felének néhány évtizedén keresztül.
A diktatúrák nem igazán tudnak mit kezdeni azzal a könyvtárral, ami nem zárható be. Ha más megoldás nincs, a könyvtár, a láthatatlan könyvtár elpusztítása is cél lehet, ez történt például Giordano Bruno-val, a mnemotechnika egyik nagy alakjával.
Az emlékezetemben őrzött információk mennyisége és minősége, előhívási sebessége, a tárolás, a rögzítés kifinomultsága nyomába sem érhet az övének, talán még egy fél évszázaddal ezelőtt érettségizett szintjét sem éri el.
Ennek ellenére, egészen tisztán emlékszem arra a jelenetre, amely egy Spartacus-ról szóló regény román nyelvű fordításában rögzült a „belső” könyvtárban, s ha nem is szó szerint, de „kívülről” tudom számos részletét, különösen ezt a mondatot: „A Spartacus által vezetett nyolcszáz megmaradt rabszolga ékként hatolt a római légiókba”. Nem mindenki lehet Spartacus, de törekedhetünk arra, hogy ott legyünk a nyolcszázak között.
Rég találkoztam vele, de emlékezetem szerint Ted Hughes ott volt mindig is, közvetlenül Spartacus mögött.