.svg)
A minap egy társaságban kissé meglepve láttam, hogy a feleségem és egy kedves ismerősöm bemutatkoznak egymásnak. A zavart az okozta, hogy meg voltam győződve, már rég ismerik egymást, ezért nem is fáradtam a bemutatással. Azt hittem, hogy ebben a kolozsvári magyar humánértelmiségi buborékban mindenki ismer mindenkit – próbáltam menteni a helyzetet. Végül arra jutottunk, hogy amíg egy ilyen viszonylag szűk körben is akadnak egymás számára ismeretlen emberek, addig nincs veszve minden – hiszen ez azt jelenti, hogy nem is vagyunk annyira kevesen. Mi, Kolozsváron élő magyarok. Ellenben vannak olyan helyek, nemcsak virtuális, de nagyon is valóságos terek, ahol megismerhetjük egymást, megerősíthetjük a köztünk lévő kötelékeket – szentimentálisan fogalmazva: biztos pontok az életünkben.
Amikor ez a szöveg nyomdafestéket lát, az egyik ilyen „biztos pont” valószínűleg már nem lesz rajta Kolozsvár szellemi térképén. A hírek szerint megszűnik Röser Ferenc antikváriuma. Kolozsváron szerencsére maradnak még olyan helyek, ahol magyar nyelvű könyvhöz juthat az olvasó, „a Röser” azonban fogalom volt, legendás hely: tudtuk, ott van Mátyás szülőházával átellenben, és azt gondoltuk, ott is marad örökre, kicsit olyannak tűnt, mint a már említett ház, vagy inkább maga a főtéri szoborcsoport – mozdíthatatlannak. Amikor huszonöt évvel ezelőtt egyetemistaként Kolozsvárra kerültem, magától értetődő természetességgel vezetett az egyik első utam az antikváriumba: megelőzte a híre. Miután értesültem róla, hogy bezár, némi lelkifurdalással gondoltam arra, hogy elég régóta nem léptem át a küszöbét („az élet”, sóhajtunk ilyenkor nagyokat); arra viszont határozottan emlékszem, hogy legutóbb Vita Zsigmond Jókai Erdélyben című könyvét vásároltam ott, azóta is díszhelyen áll a könyvespolcomon. Azok a fiatalok, akik ezután érkeznek Kolozsvárra egyetemistaként, már semmit nem fognak tudni Röserről és az antikváriumáról, legfennebb a korábbi nemzedékek elbeszéléséből, anekdotákból: a kincses város magyarságának belső használatra szánt legendáriumából.
A legendák születésének természete azonban már csak ilyen. Az a mentális térkép, amely generációk fejében megképződött, emberekkel, sztorikkal, eseményekkel, útvonalakkal, helyekkel: utcákkal, épületekkel, intézményekkel, könyvesboltokkal, könyvtárakkal, kávéházakkal, kocsmákkal (hány legendássá vált kocsmát búcsúztattunk el az évtizedek alatt!), a hozzájuk tapadó hangulatokkal mind kitörlődnek lassan a világból, a világunkból, mint idővel mi magunk is. Virtuális jelzések maradnak, jelek a tereken, ahol egykor éltünk – nehezen befoltozható lyukak egy közös történet szövetén.
