Isteni és emberi fosszíliák

A november az emlékeké. Emléket állítani – ez már önmagában nagy felelősséggel járó gesztus. Személyes gesztus: implikálódnom kell, ha valamire, valakire emlékezem, akkor én emlékezem, ha emléket állítok, érintett vagyok, közöm van hozzá, az alanyhoz, elkerül­hetetlen, hogy az az emlékmű valamiféleképpen ne tük­röz­zön engem – az emlékmű egyszerre értelmezi újra a múltat és mutat meg valamit jelenéből.
Általános gesztus: a múlt nem csak engem érint, az emlékmű a közös múltra emlékezik, azt idézi meg, és alkotóként nem sajátíthatom ki magamnak, bármennyire is személyes nézőpontból ragadom meg, a múlt: rejtély, amit egyedül fel nem foghatok, és nem egyedül tartom életben. Livius írja A római nép történetének előszavában, hogy az inkább költői történetekkel megszépített, mintsem megbízható történelmi tényekkel igazolt eseményeket, amelyeket a hagyomány a régi időkről elmond, nem áll szándékában se igazolni, se cáfolni, mert „legyen előjoga a régmúltnak, hogy az emberi és isteni dolgokat összevegyítve még méltoságteljesebbé teszi a városok eredetét.”
A régmúlt homályos, nyelve árnyaltabb az élő nyelvnél, beszéde kódolt beszéd. Kódol a természet is, emléket állít: a fáktól a sziklákig, a fosszíliáktól a csillagokig mindenütt fellelhető a kézjegye, olvashatók a történetei. Kőből, tűzből, mindenféle anyagokból készült emlékművek, síremlékek ezek. Ahogyan bolygónk is az: tudósok, történészek, régészek, elemzők hosszú sora fejtegeti kódjait.
A régmúlt névtelen – és mégis számtalan neve van. „Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb...” ­– mondja Horatius. „Felejtsd el arcom romló földi mását” – mondja Dsida. Horatius emléke a költészetben (nyelvben és formában) él tovább, akárcsak Dsidáé: arcuk romló, földi mása már rég nincs köztünk, nem az arcuk miatt emlékezünk rájuk, nem abból tanulunk, a szobor vagy fénykép csupán érdekesség. Az ő fosszíliájuk, emlékművük az irodalom dimenziójában van jelen. „Külön világot alkotok magam” – így József Attila a Kozmosz énekében. A kozmosz emlékművei egyként és egyenként is külön világok. Az irodalom dimenziója hasonlít a novemberi temető dimenziójához: időtlen légkör, pislákoló gyertyák mindenütt, lebegés, csendesség, homályosság. És minden kis fény külön világot takar a maga titkaival, rejtélyeivel, örökségével, elveszett kéziratokkal, legendákkal, isteni és emberi dolgok homályosságával. Ahol megállok, újabb és újabb csarnokok nyílnak meg előttem. Nem csak engem érint, mindannyiunk tükrei, emlékei ezek, az időtlenségből beszélnek hozzánk: egyként és egyenként értelmezik újra a múltat, és mutatnak rá a jelenre.