Játszva alkotott szövegvilágok – beszélgetés Csík Mónika vajdasági költővel, íróval

A líra és gyerekirodalom között ívelő, eddigi életművedet a műfaji sokszínűség és a nyelvi lelemény jellemzi. A gyermekversekben és mesékben a játékosság, a fantázia, a ritmus és a humor uralkodik. A rövidprózák esetében a tömörség és a lírai látásmód hat újdonságélménnyel. Nemrég pedig egy egészen rendhagyó, 101 haikut tartalmazó, Szél viszi táncba című kötettel – talán fogalmazhatunk így – lepted meg az olvasót. Mindig a legfrissebb kötet a legnagyobb kaland?

Minden eddigi kötetem más-más kaland, hiszen minden esetben olyasmibe vágtam a képzeletbeli fejszémet, ami eltér a korábbiaktól. A pársorosok után jöttek a hosszúversek, aztán a rövidprózák, majd mesék, gyerekregény, verses mese, limerick formában írt állatversek, és néhány hónapja a haikuk. Zsizsegő-nyüzsgő típus vagyok, vonzanak az új kihívások, az irodalomban pedig annyi lehetőség rejlik! Nyelvi játéktérként tekintek rá. Kókai Péter találóan fogalmazta meg a Mákvihar című kötetemről írt recenziójában: „Csík Mónika ját-szik / és ez minden során lát-szik. Játszik a szavakkal, a rímekkel, játszik József Attilával és Weöres Sándorral, játszik a klasszikus mesehősökkel és az olvasóval. És milyen jól teszi! És milyen önfeledten teszi! Talán valahol rendeletbe kellene foglalni, hogy nem is szabad másképp írni, csak így…” E játszva alkotás a többi könyvemre is érvényes, valószínűleg nem is tudnék másképpen írni.

A haiku, e japán versforma alkalmazásának gyakorlata meglehetősen szokatlan a vajdasági magyar, de az egyetemes magyar költészetben is. Pláne, ha a női lírát vesszük tekintetbe. Mi vitt rá, hogy belemenj ebbe a szokatlan „játékba”?

Éppen e „szokatlan játék” vonzott elsősorban. Kezdetben csak sejtettem, hogy nem lehet könnyű a mondandómat ilyen szűk keretek közé szuszakolni, tizenhét szótagban foglalni össze a lényeget, miután pedig már neki is láttam a kéziratnak, megbizonyosodtam minderről. A sajtó világában dívik az a nézet, hogy egy írás akkor jó, ha már nincs mit kihúzni belőle. Nos, a pillangóversek alkalmasak rá, hogy szűkszavúságra, koncentráltságra, szabatos megfogalmazásra sarkalljanak. A haikuim zömében benne rejlik egy-egy külön történet, kivonatolva, lecsupaszítva. Addig sűrítettem őket, mígnem csak az esszencia maradt belőlük. Egy hangulat. Pillanatkép. A befogadónak ezt kell majd önmagában visszaduzzasztani, kinyerve-megteremtve belőle a saját olvasatát.

Miként épült fel a kötet öt ciklusa benned? Tekintve, hogy magad is egy meglehetősen tájközpontú környezetből érkezel, és igyekszel mindazt a jelenben is megteremteni magad körül.

Lüktet bennem egy verssor: feloldódni a tájban. Fogalmam sincs, hol olvashattam, talán Tolnai Ottónál, talán másnál, de az is lehet, hogy csak a fejemben létezik, mindenesetre tökéletesen kifejezi az élményt, amit szeretek megtapasztalni újra és újra, miközben a természet vesz körül. A haikuk írása során jöttem rá, milyen felszabadító érzés fókuszálni mondjuk a kertre körülötted, figyelni, ahogy nő a fű, araszol egy csiga, moccanatnyi történések esnek meg itt-ott. Meditatív élmény a környezet részévé válni, megélni az odahajolás, a közelítés gesztusát. Az efféle pillanatokból épülnek fel a Szél viszi táncba versei, amelyek központi témája a természet, a látvány. Főbb témaköreik pedig az étek, a nőiség, a természeti közeg, a belakott környezet, valamint a flóra és fauna. A természet világának és a természetből kiszakított embervilágnak az ellentéte. Bár ezek külön ciklusok a kötetben, mégis összetartoznak – kiegészítik, áthatják, felerősítik egymást.

Egyáltalán nem szokatlan munkásságodban a köteteid illusztrátoraival való élénk, szoros és gyümölcsöző együttműködés. Különösképpen igaz ez a Janovics Erika képzőművésszel, iparművésszel megvalósított legutóbbi kötetre, amely a budapesti Magyarság Háza jóvoltából is egy egészen különleges verses, hangzó, vizuális bemutatóvá, tárlattá nőtte ki magát. Milyen élményt jelent számodra ez a képpé, hanggá lényegült költészet(ed)?

Íróként izgalmas megtapasztalni, hogyan teremtődik meg könyvedben egy varázslatos képi világ az illusztrátornak köszönhetően, hogyan öltenek testet, telnek meg élettel és színnel a papírra vetett sorok. Janovics Erikával immár hat közös kötetünk látott napvilágot, ebből a haikus az egyetlen, ami nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek készült. Ez új távlatokat nyitott a közös munkánkban, Erika – bár a korábbi kötetekben is brillírozott – ezúttal szárnyakat kapott. Mind a 101 haikuhoz készített egy-egy akvarellszerű képi asszociációt, a szavakkal leírt versképek és az adott haikut illusztráló képek elválaszthatatlanul összetartoznak. Egy csokorba fogva sajátos költészeti album benyomását keltik. Örvendetes, hogy a budapesti Magyarság Háza Galériában így együttesen állították ki őket, szimbolizálva a költészet és a képzőművészet termékenyítő együtthatását. Csodás élmény a kiállítótérben elidőzni, átadni magad a hangok, képek, versek által keltett meditatív hangulatnak, és élvezni, ahogy elcsitul a lélek, miközben odakünn reked a külvilág.

A Nincs rajta gatya című verseskötetet, amely az Életjel Kiadónál jelent meg 2022-ben, Vajdasági Szép Magyar Könyv elismeréssel díjazták. A gyermekirodalmi kötetekben különösen hangsúlyos az együttműködés különböző illusztrátorokkal (pl. Recskó Diana, Péter László, Szalai Attila, Janovics Erika), amellett mindegyik vajdasági magyar könyvkiadóval (Forum, zEtna, Életjel) dolgoztál már. Mi alapján döntesz, hova kerüljön a legfrissebb kézirat, hol szülessen meg a legújabb könyvtest?

Szabad lélekként jellemezném magam, aki az emberek többségével jól kijön, de sehová sem tartozik igazán. Így nincs állandó könyvkiadóm sem, szívesen dolgozom együtt bármelyikkel, ahol nyitottak a kéziratomra, és megtisztelnek azzal, hogy kikérjék a véleményem a kiadvány formálódása során. Lényeges az illusztrátorral kialakult összhang is, hiszen egy könyv létrejötte csapatmunka, közös célunk kell hogy legyen a harmonikus összhatás. Általában határozott elképzelésem van róla, milyen könyvet szeretnék, és a legutolsó mozzanatig figyelemmel kísérem az alakulását. Olyan lehetek ilyenkor, mint az aggódó szülő, aki nehezen engedi el a csemetéje kezét. Óvná. Védené. Noha tudom: az írásműveket nem kell félteni, egyszer csak megállnak a maguk lábán, vagy éppen szárnyra kapnak, saját természetük szerint.

Mindig is magától értetődő volt számodra, hogy a líra lesz a fő műfaj, amelyben alkotsz?

Számomra ez még most, tizenhárom kötet után sem egyértelmű. A lírám leginkább prózai, a prózám lírai, a prózából a versbe, a versből a prózába vándorlok tovább. Noha hajszálnyival a költészet irányába billenti a mérleg nyelvét, hogy néhány éve, a gyulai Irodalmi Humorfesztiválon Elek Tibor viccesen úgy konferált fel engem: következik Csík Mónika, azaz „a vajdasági Kányádi Sándor”. Ezt a párhuzamot igen megtisztelőnek éreztem, és igyekszem felnőni hozzá.

Az Instant (2011, Forum Kiadó) című, rövidprózákat és mikrotörténeteket tartalmazó köteted kapcsán a kritikusi visszajelzések kiemelik a pontos, szikár mondatokat és a szerepjátékos hangot, hogy a tömörségében rejlik a könyv szövegeinek ereje – egyszerre elgondolkodtató és játékos, formanyelve pedig erősen lírai. A meseírásban bontakozott ki később ez a költői hangú mesélőkedv?

Nem lettem hűtlen a prózához, időnként foglalkozom vele, változó lendülettel, így lassacskán, de kitartóan gyarapodik egy majdani novelláskötet anyaga. A költői hangú mesélőkedv persze a meséimben is visszaköszön. Minden mesehősöm a lényem része, kivételes élmény az írás során animálni, beszéltetni őket. Miközben gombolyítom az események fonalát, kicsipkézem a történetet, hiszen ez a varázstudománya minden valamirevaló mesemondónak. S e tudománnyal élek is, jó szívvel, alkossak bármilyen műfajban, gondolatban összekacsintva az olvasókkal.

Milyen kútfőből táplálkozik a gyermekirodalmi alkotótevékenységed, illetve hogyan látod, mi az, ami ennyire nagy jelentőségűvé tette számodra ezt a műfajt, hogy jelenleg életműved elemeinek többségét képezi?

Szívesen olvasok gyerekkönyveket, és szívesen írok gyerekeknek. Szerencsére sikerült megőrizni magamban a gyermeki látásmódot, a játékosságot, a rácsodálkozás képességét, s mindennek hasznát veszem az élet több területén. Akár ihletgyűjtés során, írás közben, az olvasókkal való találkozások alkalmával, sőt olyan nehéz élethelyzetekben is, amikor nem egyszerű higgadtan (felnőttesen?) gondolkodni-viselkedni. Ám egy mosoly, játékos megközelítés könnyíthet a helyzeten. A gyerekkönyvek pedig többnyire nem csak gyerekekhez szólnak, hiszen gyakorta szülők, pedagógusok körében olvassák őket, és szerencsés esetben minden generáció talál bennük valami érdemlegeset. Aki gyerekeknek ír, az családokat szólít meg a sorok között, emiatt univerzálisnak tartom ezt a műfajt, amely sokféle megszólalásmódnak biztosít terepet.

Nyíltabb vershangot eredményez gyerekekhez szólni, avagy könnyebb a felnőtteket megszólítani, őszinte szóra bírni a gyermekversek és mesék nyelvén?

Gyerekközönségen könnyebb lemérni a felolvasott írások hatását, hiszen rajtuk azonnal látni, hogy unják-e a hallottakat, vagy éppen tetszik nekik. A felnőttek diszkrétebbek. Megtapsolnak illemből, még ha nem is élvezték annyira a felolvasást. Igazi próbatétel vegyes közönség elé lépni, ott már nem elég a mosoly, a karizma, a jó szöveg, ezek összessége szükségeltetik. A jó gyerekversek és mesék szerencsére nemcsak a kicsiket ragadják meg, hanem a felnőtteket is. Olyankor eltűnnek a korhatárok, a napi nyűgök, a szék kényelmetlensége, és csak csillogó szempárokat látni, huncut mosolyt, dévaj kedvet. Ez az igazi siker. Az efféle találkozókon nemcsak a hallgatóság, hanem az író is töltekezik.

Költészetedben (Metszetek – Sziveri János Művészeti Színpad, 2006, Hattyúnyakú – zEtna, 2013, Térhatárok – Életjel, 2016, Szél viszi táncba – Életjel, 2024) az érzékeny, női hang, a test–lélek kettőssége, valamint a mindennapok líraisága jelenik meg. Érzékeled írás közben, hogy a nő szól belőled, vagy természetes folyamat ez, hogyan is hangozna másként, hiszen nő írja a verseket?

Írás közben hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nő szólal meg a begépelt szavakban, női gondolkodásmódot tükröznek a mondatok. Aztán némely vershez olyan illusztráció születik, amelyen a férfi princípium dominál. Megesik, hogy kisfiúk, férfiak szavalják a verseimet. Ilyenkor borzongató a felismerés, hogy a másik nem vonatkozásában is érvényesek a leírtak, előtérbe kerül egy új nézőpont, újabb távlatokat nyit egy másféle értelmezés. Szerencsésnek tartom, ha férfiak is találnak azonosulási pontokat azon írásaimban is, amelyekben a hangütés, a világra való rezonálás alapvetően női. A haikuim például kifejezetten felkeltik a férfiak érdeklődését, a Magyarság Háza Galéria-beli kiállítás is nekik köszönhető elsősorban.

Nem győzzük idézni Kányádit: „a vers az, amit mondani kell”. Ilyen gazdag formanyelvvel és játékossággal megáldott költészetben, mint amilyen a tiéd, nem az-e a legnagyobb „díj”, ha a soraid szavalják – és főképpen gyerekek?

Néhány éve a Jó Pajtás gyermeklap készített egy „toplistát” A legnépszerűbb írók meghatározással a szavalóversenyeken legtöbb diák által választott-szavalt irodalmárok arcképével. A neves vajdasági költők: Csorba Béla, Brasnyó István és Fehér Ferenc társaságában jutottam fel a dobogóra, annak is a legfelső fokára, egyedüli nőként. Megtisztelő a fiatalok figyelme és bizalma, hiszen ez a legközvetlenebb visszajelzése annak, hogy lelkes befogadóra találtak a verseim. Amióta pedig irodalomból bekerültem a vajdasági magyar tantervbe, még közvetlenebb a kapcsolatom a diákokkal. Meghívnak iskolalátogatásra, irodalmi foglalkozásra, a tanóráikon ismeretlenül is ismerős vendég vagyok, akivel eldiskurálhatnak, akit meglephetnek egy-egy elszavalt költeménnyel. Az irodalom népszerűsítésének, a versek röptetésének talán ez a legszebb módja, amikor író és olvasó lélekben egyaránt gyarapodik.

„Rímfaragó, mondathímző, nyelvkertész és hibavadász.” Így jellemzed saját magad a Szekrénylakók című mesekönyvbe írt életrajzban. A hibavadász nyilván a Magyar Szó vajdasági napilapban végzett lektori tevékenységedre utal. Változatos napjai lehetnek annak az alkotónak, akiről tudvalevő, hogy több könyvet olvas párhuzamosan, és általában több kéziraton is dolgozik egyszerre. Mi jelenti számodra a mindennapokban a feltöltődést, illetve milyen alkotói folyamat zajlik benned jelenleg?

E vicces meghatározás arra utal, hogy esetemben az anyanyelv nemcsak táptalaj, hanem munkaeszköz és érték is, amit ápolni, óvni, őrizni kell. Erre törekszem a napilapi munkámmal és a szépirodalmi tevékenységemmel egyaránt. Viszonylag sokat és sokfélét írok: többfelé forgácsolódom vagy többfelől építkezem – nézőpont kérdése. Mindehhez a természetben töltődöm fel legszívesebben. Jóleső járni egyet az erdőben, felkaptatni egy hegyre, gázolni az avarban, biciklizni a tóparton… Ez utóbbi különösen inspiráló, a legfrappánsabb rímötleteim kerékpározás közben jutnak eszembe. Hasznát is veszem, hiszen a számítógépemben egy verses kézirat formálódik éppen, és a kisprózáimmal való szöszölés is kreatív energiákat igényel. Majd lassan. Megfontoltan. Hiszen odahaza jobbnál jobb lemezek, filmek és könyvek várnak a sorukra. A feltöltődéshez pedig ezek is éppoly lényegesek, mint a kirándulások és az utazások.

‍

‍