Hétköznapi gyilkosok. Jelenetek egy magyar regényből

Kedves olvasóink! Bemutatjuk önöknek Hász Róbert remek, új bűnügyi regényét, melyben Fábián Marcell pandúrdetektív, akinek a sorozat első részében tizenhárom napja volt, újfent két hét alatt göngyölít fel egy kacifántos, ámde szerteágazó gyilkosságsorozatot, miközben, amúgy mellékesen, egy Brazíliáig nyúló leánykereskedelmi ügyletet is hatástalanít.
Jó detektívünket, akit tizenhat éves koráig zárdában nővérek neveltek, most sem hagyják cserben derék kollégái, a mackós Winter Kálmán nyomozó, aki szeretné itthagyni ezt a porvilágot, a trágyaszaros határt, Veszelinovics Milorád alparancsnok, aki mindig megnézi, mit lehet tenni, és az új hivatali titkár, aki remek kávét főz, koriandermaggal, de sajnos a Bozsovics Milojka női névre hallgat, és még Winter úr asztalán is félelmetes rendet tart.
A regény cselekménye nagyrészt Zombor városában és a környező sáros, poros bácskai tájakon kalauzolja az olvasót, mindazonáltal betekintést nyerünk a fiumei riván túl fodrozó Adriába, sőt, már a regény tizennyolcadik oldalán Abbáziában is megfordulunk, ahol egy bizonyos Jókai Mór, vékony, ősz szakállú öregúr bordó csíkos köntösben, botra támaszkodva lát vendégül bennünket.
Az öregúr összefoglalja nekünk az előző rész kulminációs jelenetét, melyben Marcell, teringettét, háromszor lőtt, és úgy véli, hogy a fickó története regényért kiált, elkottyantja, hogy a tizenhárom nap nem is volna olyan rossz cím, illetve helyes kiselőadást tart a hősök természetéről, melyben franckarikával alátámasztva kiemeli, hogy hős márpedig csak abból leend, aki cselekszik, nem pedig gondolkodik.
A fiumei forrongó tömegben megismerkedünk Kánya Emília asszonnyal, a legendával, az első hölggyel Magyarországon, aki lapot alapított és szerkesztett nőknek, aki személyesen ismerte Petőfit, de most már öreg, visszavonult, és egyenesen a potentáttól bérelt pompás villája szobáit a birodalom különböző tájairól összegyűlt fürdővendégeknek adja ki.
Így nyílik alkalmunk rálátni arra, hogy ezerkilencszázhárom nyarán a hölgyek mediterrán körülmények között előszeretettel bújnak, minden további ceremónia és alsónemű mellőzésével, egy szál halványzöld vagy épp lazacszín tunikába, még ha termetük a birsalmát juttatja is eszünkbe, azután pedig fehér vagy vajszínű, hosszú utazó ruhába, kalappal, legyezővel, parányi napernyőt is lengetve a kézben.
Lehetetlen elsiklanunk afölött, hogy Fábián Marcell pandúrdetektív értetlenkedve szemléli a Fiuméban uzsonnára felszolgált uborkás szendvicset, a híg teát, az erőtlen kávét, de később kiviláglik, hogy detektívünk rendes körülmények között csülköt eszik Pékné módra, párolt káposztával és krumplival, habos sört iszik gilicével és sült hallal, szereti a bundás kenyeret és a jó erős kávét, cigarettázik, és vészhelyzetben a konyakot sem veti meg.
Vészhelyzetből pedig adódik regényünkben éppen elég ahhoz, hogy a szereplők megnyugtató rendszerességgel igyák a konyakot, a pálinkát, a whiskey-t, ízlés szerint, miközben a kávé, a sör, a cigaretta a mindennapok megszokott rekvizitumai. Hiába állítja Lichtneckert doktor, hogy a dohány elveszi az ember erejét, cigarettázik Árpád, Marcell sógora, és Milorád, Marcell főnöke, Kneifel István vasúti váltóőr és Balaskó Magdolna, a Kolonics-kastély szakácsnője.
A Kolonics-kastélyban megcsodáljuk Dombóváry Eleonóra bárónét, a nemzet egykori csalogányát, aki néhai férje közbenjárásával hangja nélkül maradt, emiatt felváltva selymesen suttog és dühödten sziszeg, de gyönyörű, tisztaságmániás és vegetáriánus. Eleonóra asszony szalonja fehér, ruhája fehér, tekintete kék, mint az Adria, még tengeri rózsa is lebeg, mélyen, benne.
Feltűnik ugyanakkor a nagy Eugenio Maurizio von Liechtenstein, alias Ladislav Štur, európai hírű mágus és illuzionista, hírhedt anarchista és spicli, aki országos gazember, de megközelíthetetlen, mert ilyen a politika. A mágus árnyékában megpillantjuk Major úrnak, a zombori Kaszinó igazgatójának fehér pettyes, bordó csokornyakkendőjét és sokdioptriás okuláréját, majd ellátogatunk az Aranyfácán szálloda halljába.
Látogatásokban egyébként bővelkedik ez a szép, századfordulós bűnügyi történet. Felkeressük a nemzet legnagyobb íróját Abbáziában. Elnézünk a Zöldfa utcában lakó nővérünkhöz, akit tán megcsal épp kapatos férje. Kilátogatunk egy szentiváni tanyára, az Amerikában munkába állt apa után maradt árva testvérpárhoz. Benézünk Csavojác Ignác hentes udvarára, a Kossuth utcába. Kinézünk a Balaskó tanyára, megcsodáljuk a remekbe készült kutat. Végül jelentkezünk Gozsdu Elek főügyész úr irodájában, reggeli kilenc óra előtt.
A tetőtől talpig feketébe öltözött, kockás sildes sapkában feszítő Gozsdu Elek főügyész úr szakállával, vékony, kissé görnyedt alakjával Fábián Marcell pandúrdetektívet egy vetési varjúra emlékezteti. Gozsdu úr viszont civilben író, és ez lesz a regényben tornyosuló gondok kútfeje, mert az író úr szerelmes leveleket komponál, és címzettnek Laboda Erzsikét, a Korzó cukrászda légies kávéfőző lányát nézi ki.
Ezt követően Zombor városában és annak környékén többen is rejtélyes módon önkezükkel vetnek véget életüknek, miután egytől egyig szédületes, ijesztő táncot ropnak. A furcsa kór Gozsdu úr szerint koreománia, avagy táncoló pestis néven már 1376-ban felüti fejét Aachenben, de megjelenik Itáliában is, ahol tarantizmusnak nevezik és pókcsípéssel hozzák összefüggésbe, majd feltűnik Strasbourgban, ahol úgy vélik, a jelenséget egy bizonyos gombaféle, az árpában és rozsban előforduló, hallucinogén varjúköröm okozhatja.
Ezek után aztán nem csodálkozunk, amikor Marcell az éj leple alatt, cipőpasztával szerecsennek álcázva magát, kincstári dinamós lámpával betör a Kolonics-kastélyba, és elrabolja az ezüstneműt, hogy az egyébként megvalósíthatatlan házkutatásra alkalmat teremtsen. Nem csodálkozunk, hogy amíg gazdái nyaralnak, Molnár Julika, Marcellék cselédlánya John Halasz, a chicagói Pinkerton’s National Detective Agency nyomozója felkérésére magánnyomozónak csap fel és majdnem elhajózik Brazíliába.
Nem csodálkozunk, amikor egy méregdrága, Bécsben vásárolt, százharminc centiméter gyújtótávolságú, akromatikus, eredeti párizsi Bardou-teleszkóp gazdát cserél, hiába százötvenszeres a maximális nagyítása, hogy sárga gömbnek mutatja a Jupitert, a Magyarok csillagát, és a rajta évszázadok óta dúló vörös vihart, ami akkora, hogy egész Földünk elférne benne, és már azon sem csodálkozunk, amikor Pribilla Árpád falhoz vágja Ódry Piroska kedvenc porcelánhegedűsét.
Mohón faljuk a sorokat, csak néha húzzuk föl kissé kétkedőn szemöldökünk, amikor Józsika távírdászt a Megyeház fantomjának csúfolják a kollégák 1903-ban, holott Gaston Leroux regénye, Az operaház fantomja ekkor még 1910-ig várat magára, vagy az ajtónállót azzal noszogatják, hogy nem érünk rá egész nap, amikor pandúréknál cselekvési terv készül és protokoll van, amikor a Kolonics-kastély konyháján vegetáriánus recepteskönyvből dolgoznak… de kik vagyunk mi, hogy kételkedjünk?
Inkább elheverünk Winter úr mellett a homokban, ha már vagy három napig lehetetlen őt elszakítani az Adriától, meghallgatjuk, hogy John Halaszék hogyan kapták el Jesse Jamest, a gyerekekkel együtt bújjuk a nikkártert, bölcsen bólogatunk, amikor elhangzik, hogy ebben a történetben még a bűnösök is áldozatok, mert Julikával, a cselédlánnyal együtt valljuk, hogy „Ön mellett mindenki egy kicsit detektív lesz, Fábián úr”, és várjuk a következő részt, Hász úr, imádkozván, hogy mihamarabb elkészüljön vele!

VÉGE

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019.