Haza magadban

Benedek Levente: Art Residency
Szálinger Balázs frissen megjelent Al-dunai álom című útirajzában van egy váratlan és szép passzus: így írja le a pillanatot, amikor Szerbiából a román határ felé tartva megpillantja a Kárpát-medencét jelző hegyvonulatot: „Ismeretlen tájon, egy idegenül viselkedő Duna mellől meglátni kívülről a Kárpátokat… Lehetne így-úgy csavarni-csűrni, visszavonni-kitágítani-lábjegyzetelni, korrektté tenni, azt mondani, hogy bizonyos értelemben, de ne, hadd ne. Felemelő érzés volt, hogy az ott már: a hazám. Mint amikor hosszú éjjeli út vége felé az M5-ösön Kecskemét után meglátom Budapest fényeit. Mint amikor az M7-esen Fonyód után egy-egy fasor mögött már látszik a Keszthelyi-hegység. Csak ez mindkettőnél élesebb, mellbevágóbb és egyszerre megnyugtatóbb volt, kívánom mindenkinek.” Könnyű lenne ezt betudni – különösen ebben az évben – egyfajta trianoni nosztalgiának, de az ereje éppen az egyszerűségében és magától értetődőségében áll. Igen, visszaérkezni valahonnan, akárhonnan a Kárpát-medencébe (akár az Al-Dunához egy zalainak): hazaélmény; aki araszolt már a Prahova völgyén Erdély felé, tudja, miről beszélek. De miféle haza ez? Országnak nem ország, legalábbis nem egy ország, sőt nem is országok halmaza, de hát ezt tudjuk. Mondanánk, hogy a nemzeti összetartozás teszi – de ez nem magyarázza meg az otthonosságérzést olyan helyeken, ahol magyarok már hírmondónak is alig maradtak.
Ennek a makacsul továbbélő hazafogalomnak kétségkívül létezik térbelisége, úgy értem, konkrét, behatárolható térbelisége – és időbelisége is, mert az emocionális keretét mégiscsak a történelem évszázadai teremtették meg, enélkül nem értelmezhető és nem átélhető. Ahogy Térey Jánosnál, aki hangsúlyozta, hogy számára a haza földrajzi fogalom is. Nem „eszme”, nem a haza a magasban nyelv- és kultúraközpontú, a világon bárhol megélhető elemeltsége ez, nem kontúrtalan, virtuális szellemi tér, és nem is pusztán emberek közössége: ez a haza a tájban rejlik, de valahogy úgy, mint Michelangelónál a műalkotás, amelyről a szobrásznak le kell fejtenie a kőtömb roppant feleslegét. Csak hát hányan akarják manapság lefejteni, előhívni, megrajzolni a mentális térképét, megélni – és minek? Hiába tett lakatot a járvány a fél világra, a glóbusz mégis zsugorodik, a mobilitás nő, az otthonok egyre inkább lakhellyé válnak, a lakhelyek pedig felcserélhetőek: a „valahol” begyökerezettségét, régióhoz és helyhez kötöttségét felváltja az „akárhol” kötődés nélküli világpolgárisága. De vonulhattak át itt különféle népek, változhattak az impériumok, elkülönülhettek és keveredhettek a nyelvek és nemzetiségek ebben a nagy teknőben, ma is, ha váratlanul szembetalálkoznak, felismeri egymást a táj és az ember, aki valahol akar lenni benne.