„Gyönyörű, napfényes sötét”

Hat évvel a 2013-ban a kolozsvári Kriterionnál posztumusz kiadott Lászlóffy Aladár-kötet után (Séta két sor között. Válogatott versek) a budapesti Magyar Napló jóvoltából napvilágot látott A végtelen készenlét, mely kötetben először közreadott verseket tartalmaz. A kötetet Széles Klára szerkesztette és látta el utószóval, Bertha Zoltán lektorálta.
A gyűjteményt a frissen indított Rádiusz Könyvek sorozat első darabjaként bocsátja útjára a kiadó, a szándék a fülszöveg tanúsága szerint azoknak a „sugárzó” életműveknek (primer szövegek és szerzőikről szóló szekundér munkák) „otthont adni, amelyek egyedi vagy átfogó erejűnek bizonyultak a magyar irodalomban, irodalomtörténetben.”
A könyv Utószavát jegyző szerkesztő többes számban fogalmaz, ennek okát lábjegyzet oldja fel, mely szerint a versgyűjtő, -értelmező és -szervező munka mindvégig a költő felesége-özvegye, Lászlóffy Gyöngyi bevonásával folyt.
A kötet összeállítói ötszáznál több, Lászlóffy Aladár életében megjelent köteteiben nem található verssel szembesültek. Bevallott céljuk, hogy egy távolabbi, irodalomtörténeti perspektívához igazodva „minden papírcetli olvashatóvá legyen”. E versek némelyike a hatvanas-hetvenes évekből való, föltűnik több tucat, a nyolcvanas években komponált darab, az anyag zöme azonban a költő életének utolsó két évtizedében, a kilencvenes és kétezres évek folyamán ­született.
Széles Klára tizenegy, a verseket a korábbi kötetszerkesztői gyakorlatra nem feltétlenül jellemző, de az anyag áttekinthetősége szempontjából lényeges módon időrendi sorrendben felsorakoztató ciklusba rendezte a közreadott korpuszt.
A költő halála után tíz évvel tehát megjelent egy szép, vaskos kötet (624 oldalnyi vers, az Utószó nélkül), amiben minden benne van, amit a költő maga könyveibe soha be nem sorolt, és amiben semmi egyéb nincs benne. Nem tudom, mindannyiunk Ali bácsija mit szól ehhez a bravúrhoz.
A könyv borítóján e tény nem tűnik föl, ott ennyi szerepel: Rádiusz Könyvek. Lászlóffy Aladár. A végtelen készenlét. Versek. Magyar Napló Kiadó. Aki a könyvet kinyitva a címlapot olvassa, belefuthat a lényegbe: „KÖTETBEN ELŐSZÖR KÖZREADOTT VERSEK”.
Ezek fényében reménykedhetünk, hogy olyanok forgatják majd e tiszteletet parancsoló kötetet, akiket irodalomtörténeti kíváncsiság vezérel, és semmiképp sem fiatal olvasók, akik Lászlóffy Aladár költészetéről semmit sem tudnak.
Ezek után mégis pont ehhez a réteghez fordulok, és megpróbálom figyelmüket felhívni néhány olyan dologra, amely a költő zsenije révén még ezen a kötetből kihagyott, ilyenformán mostoha sorsra ítélt vershalmazon is átdereng.
A lapokat pergetve átverekedjük magunkat majd a gótokon, a líveken, a longobárdokon, lesznek svájciak, svédek, kazahok, lesz kolhoz, malenkij robot, marhavagon, atom. Havazik majd, lesznek madárnyomok a hóban, lesz whisky jégkockával és anélkül.
A színen átvonul Edison, Lenin, Schengen, Hirosima, Neanderthal, Mozart, Bartók, Vivaldi, Frankfurt, beözönlik a Tigris, az Amazonas, a Duna, a Rajna, rémlik a Don-kanyar, vonulnak tankok, rügyeznek almafák, és kibomlanak majd mindenféle képtelen, már-már hajmeresztő nyelvi asszociációk.
Ez Lászlóffy Aladár. Ne tévesszük szem elől, hogy amit ebben a könyvben olvasunk, a túlcsordult anyag, vagyis pontosan az, amely a költő alkotó erejének minden jellegzetességét magán hordozza, talán ama isteni szikra nélkül, melyre hivatkozva nem posztumusz kötetbe kerül egy-egy lírai szöveg. De ha tudni akarjuk, milyen srófra járt mindentudó lírikusunk agya, e közel hétszáz oldalas kötetből biztosan megtudjuk.
Majd’ minden ciklusban havazik, nem ritkán kivételes lírai erővel jelentkezik e „függőleges érkezés”: „puha tonnákba bújt a part,/ az égi ár a földre tart” vagy vihar tombol, eső csorog: „Vihar van s én a lapot nézem,/ mert közelibb a távolibb.” „Ömlik az eső. Mint a parton/ az öngyilkost, még visszatartom/ lélegző lelkem, hogy nevetve/ magát nehogy a vízbe vesse.”
A természet elemei, erői mégis a lélek történéseinek vonzáskörében mutatkoznak meg igazán: „Az első földerengés felépít,/ az első biztonság megingat –/ mi van velünk? A végzet végig/ bizony nem nézi jogainkat.” „Bizony zárvány vagyok,/ körülöttem alvadt/ borostyán-ég ragyog.” „Iszonyú éjszakák a létben./ Ne hagyjatok koromsötétben/ senkit.” „Isten-ökörszem, minden közepén.” „Téli napfényből kiügyeskedett/ póttavaszok.”
Felsejlik a kötet lapjain a természettel összefonódott, veszendőbe ment és veszni nem hagyott Erdély, „Hószilvánia”, „Hangszilvánia”, a „vadvirághazák” vidéke: „S a láthatár: körül a falvak/ hiába integetsz – kihalnak.” „Búcsúzik, gyengül, leáll fájón/ Isten antennája a tájon.” „Mi vagy te, Mezőség,/ porondból óceán,” „Erdély nagy öblében sötét óceán van.” „Maradt legbelül egy katlan/ ami elcsatolhatatlan.”
Erdélyiséggel, magyarsággal, a nyolcvanas-kilencvenes évek tapasztalataival rokon a reménytelenség, a halál eszméje is: „Egy darabig még ellenáll/ aztán beomlik a halál.” „Nem tánc a tánc, nem kegyelet/ a gyász s mit ér a temetés,/ ahol meghalni sem lehet,/ de tovább élni is kevés.” „Mert nemsokára félni fogsz a léttől,/ befejezetlen marad mindened…” „Kitartó élőnek kell lennem,/ mert halott poéta él bennem.” „A menny helyett fenn is pokol van/ és mégis azt üzenem: jól van.”
A versek jelentős hányadában ott a költő egyik alaptémája, az idő múlása, relatív volta, s az ehhez való viszonyulás: „Végig az idő foglya voltam.” „Összement múltunk faltalan, huzatos tróntermében” „Ritkul az éj, az utolsó denevér/ még röptében első madárrá fehéredik.” „Végtelen munkával tulajdonképpen/ az időt fordítjuk le folyton magunkra,/ emberről emberre, korról korra.” „Befejeztem a/ mégis tenyérbe vehető, tekintetbe fogható/ ádáz befejezhetetlent.” „Ha szívem, mint a tollpihe/ lassítva száll a semmibe,/ egy kicsit talán elhiszem,/ hogy nem ér véget semmi sem.” „Ha tudtam volna, milyen/ gyorsan múlik az élet s milyen lassan/ egy kórházi éjszaka.”
De ne hagyjuk veszni a kultúrkörből vett, kultúrtérbe röpített utalásokat sem, melyeket oly természetes könnyedséggel ontott lépten-nyomon és nem csupán versben Lászlóffy Aladár: „Csak az ember tud még/ úgy mosolyogni, mint görög oszlopok fehér/ fogsorával a múlt.” „Regénypatak ereszkedik le szépen/ kis irodalmak erdős rejtekében.” „Könyvtárak laknak bennem:/ már átmentettem őket,/ ha Alexandriákra/ gyújtják az új tetőket.” „Az ábécé örök holdfényeiben várj rám.” „Mint elállt szívverés, a nyelvek/ legbelül, titkon ünnepelnek.” „Megkopott parancsok közt alszik állva/ a Teremtés nagy tipográfiája.”
A kötetben bőven akad majd költőnkre olyannyira jellemző szójáték, szellemsziporka, féktelen bolondozás, úgyhogy ebből is álljon itt pár sor: „a fő, hogy megértsenek bármit,/ mi szorult helyzetükön tágít.” „A pontosság kedvéért kérdem:/ szükség szerint a bűn is érdem?” „Magából ejsze fejfa lészen,/ villanyfa, tréfa, kopjafa---” „Házam Lajos, hazám Teri,/ Lelkületem házmesteri.” „Osztják (magyar) táj.” „Háryjános valutája hódít/ rácegerestől kiskundüsseldorfig.”
A nem feltétlenül filológiai szenvedéllyel olvasók pedig ha egyébbel nem is, annyival biztosan maradunk, amennyit a versírás anatómiájáról itt megtudunk: „Szabadnak lenni, más már/ aligha érdekel…” „Ma túljárok a dombokon/ s csak lemenőben mondom/ varázsigém, a verset.” „Most már, hogy nem kell semmi,/ hagyjatok összemenni.” „Tagadd le s bástyázd jól körül/ aminek lelked még örül.” „Fiatalon s érzékenyen/ a vers üt át az emberen/ és mire mindez elrohan/ mi fújunk át a verseken/ érzékenyen és álmosan.”
Lászlóffy Aladár: A végtelen készenlét. Versek. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2019.