Gyilkosság a karanténban

Szabó András munkája.
Az elmúlt időszakban, amikor elég sokat gondolkodtam a magyar bűnügyi irodalmon, és általában a műfaj természetén, észre kellett vennem, hogy belecsöppentem egy hamisítatlan bűnügyi alaphelyzetbe. Ráadásul nem is csak ideig-óráig, mint a detektívregényekben szokás, hanem meghatározatlan ideig, olyan külső tényezők következtében, amelyekre jóformán semmilyen ráhatásom nincsen. A járvány miatt meghirdetett vesztegzár arra ítélte emberek millióit, hogy lakásuk falai közt töltsenek hónapokat, anélkül, hogy pontosan tudnák, mikor hagyhatják el azt. Egy elkülönített helyen magadra lenni – vagy akár többedmagaddal, mint Poe műfajalapító novellájában – pedig veszélyes: ez a zárt szoba rejtélye, a klasszikus bűnügyi történet alapképlete.
Vannak, akik nem is nagyon ismernek el más mintát: Borges például azt írta híres esszéjében, hogy a krimi műfaja hanyatlóban van, amióta az intellektus helyét az erőszak, a műfaj mélyén eredendően meglévő fantasztikum helyét a realizmus vette át. Az argentin mester elfogult volt, és minden bizonnyal nem volt igaza, egyvalamiben azonban nem tévedett: hogy minden bűnügyi történet végső soron egy rejtély, egy titok megfejtésére irányul, függetlenül a hozzá vezető út jellegétől. Ő azt hozta fel a bűnügyi történet védelmére – és talán ez az említett esszé legmaradandóbb gondolata –, hogy „a krimi a rend megmentője egy rendetlen korban”, egy kaotikus világban a klasszikus erények fenntartója, lévén, hogy „olyan krimit, amelynek nincs eleje, közepe és vége, nem lehet megérteni”. (Még ha nem is feltétlenül ebben a sorrendben, mondatja velem a godard-i kisördög.)
Így, 2020-ban mindehhez hozzátehetnénk még azt is, hogy egy olyan korban, amelyben hovatovább semmi sem maradhat rejtve a nagy információzabáló rendszerek láthatatlan szeme előtt, amelyben egyre kevésbé lehetnek titkaink, és alig tudunk fenntartani egy-egy zugot a saját meghitt, személyes dolgaink megőrzésére és védelmére, a krimi a titok – illetve az arra való lelki igény – egyik utolsó mentsvára maradt. Még akkor is, ha előbb-utóbb minden titok lelepleződik – de mindig lesznek újak.
Nekünk, magyaroknak, a titkaink valószínűleg máshol találhatóak, mint mondjuk az angolszász detektívtörténetek rejtélyei – és talán komorabbak is. Gangos bérházak salétromos falai közt, szegényes mosókonyhákban, múlt századi diktatúrák vériszamos vallatószobáiban, újgazdag szalonokban, kültelki roncstelepeken, rozzant taxik hátsó ülésén, szürke kisvárosi utcák kapualjaiban, elhagyatott tanyákon és erdők mélyén, bárhol, ahol megfordultunk már, megfordulhattunk volna, vagy legújabb kori viharos történelmünkben valaha megfordulhattak magyarok.
Vagy karanténban, mint a legújabb, válságos időkben.