.svg)
Mindig foglalkoztatott az irodalom befogadhatóságának kérdése, illetve a befogadókkal való viszonya, az adott korra való tekintettel, elsősorban a dilettánsokat illetően. Hogy vajon meg lehet-e szólítani a dilettánsokat a minőségi irodalommal? Hogyan lehet hatékonyan kivinni az irodalmat az utcára? És egyáltalán érdemes-e?
Ma kézenfekvő eszköz erre a slam poetry, ám annak műfaji követelménye a befogadhatóság és az azonnali hatás: az a fajta költészet, ami nem működik, ha az adott közönség nem érti, illetve nem tudja átérezni. Ugyanakkor mindenképpen közelebb hozza a minőségi irodalmat a nagyközönséghez, ezt magam is tapasztaltam, tapasztalom: a slam poetry új kapukat nyit meg. Ismerek olyat, aki elsősorban ennek az új műfajnak köszönhetően kezdett el komolyabban irodalommal foglalkozni.
Mindezen túl még mindig nagy szakadék tátong az utca embere és az irodalom világa között. A szakmai diskurzus csak ritkán, kényszeresen és vonakodva ereszkedik le az elefántcsonttoronyból, és tesz kísérletet arra, hogy lefordítsa mondandóját. Általában, ha teheti, inkább megvonja vállát, és továbbáll, rábízván ezt a nehéz feladatot az irodalomoktatókra, akik persze (tisztelet és főhajtás a kivételek előtt) nemigen törekszenek arra, hogy izgalmasabbá tegyék óráikat – tőlük senki nem várja el, hogy a diákokhoz alkalmazkodjanak, vagy elősegítsék a tanagyag könnyebb megértését, megértésének módszereit kutassák és gyakorlatba ültessék – nekik az a dolguk, hogy leadják az amúgy is tetemes mennyiségű anyagot, a diákoknak pedig az, hogy bemagolják, esetleg lemásolják, és aztán elfelejtsék. Sic transit gloria mundi.
Ám a csodáknak megvan az a természete, hogy szeretik összezavarni a kilátástalanság vizeit. „Amikor az ember a kietlen szelektől látogatott vasútállomásán leszállt a vonatról, a lét különleges szférájába lépett, a zabolátlan provincia világába, és ezzel hihetetlen kockázatoknak tette ki magát. Nem ellenszenves környezet volt ez, csak öntörvényű, telve ezernyi veszedelemmel. A bukás, egy buta kaland lehetősége minden utcasarkon kísértett.” – mondja Bodor Ádám Sepsiszentgyörgyről A börtön szagában. Hogy ott „aztán az emberrel bármi megtörténhetett.”
Az idei Szent György Napok hétvégéjén a kARTa Session programjai teret biztosítottak a kortárs művészeteknek. A könyvtár mögött, a volt kazánház romos épületénél a kARTa Valley szolgált az Avantage 2 Poetry nevet viselő program helyszíneként, ahol délutánonként fiatal erdélyi és magyarországi szerzők – Adorjáni Panna, Borsik Miklós, Gerőcs Péter, Győrfi Kata, Kemény Zsófi, Nagy Kata, Németh Bálint, Potozky László, Urbán Ákos és jómagam – mutatkoztunk be. Ez önmagában persze még nem újdonság. De volt egy kis feszültség az elején. A kazánház falait folyamatosan fújták tele fiatal graffiti-művészek a felolvasások ideje alatt is. A közönség nagy része elsősorban nem az irodalmi program miatt volt ott, sokan csak éppen arra jártak, a kARTa Session-nek ez volt az a helyszíne, ahol le lehetett ülni a szabadban, sört vagy gulyást venni, beszélgetni. Nem volt ez túl komolyan megszervezve, de azt hiszem, végül ez az, ami hasznára vált a dolognak.
Alkalmazkodnunk kellett a helyszínhez és a folyamatosan változó, hangoskodó közönséghez. Kényszerítve éreztük magunkat, hogy kilépjünk a szakmai diskurzusból, és személyesebbé tegyük a beszélgetést. Fel kellett ráznunk egymást a szellemi magaslatok nyugalmából. És végül gyönyörűen működött az egész. Én legalábbis így éltem meg. Ki kellett zökkenni, mert ez egy élő közeg volt, amihez nem lehetett kívülről szólni. Azonosulnunk kellett vele. És lőn. Az irodalom, amit mi csináltunk, életre kelt a megfelelő környezetben, és ennél többet nem kívánhat alkotó ember. A hagyományos felolvasásoknak az a hátulütője, hogy a világ, ami a szövegek mögött van, nem tud kilépni a szöveg kereteiből, hiszen a szövegre kíváncsi mindenki, a szöveg minőségére elsősorban, a személyes tartalom másodlagos. Itt másképpen sült el. A személyes tartalom előtérbe került, a beszélgetés és a környezet, a közönség hangulata és reflekciói által. Hitelesebbé vált az egész.
Az új generációk irodalmának több köze van a telegraffitizett romos épületekhez, mint az akadémia lépcsőihez. És ezzel nem az akadémiát akarom lebecsülni – természetesen ahhoz is van és kell is, hogy köze legyen. Csak szeretném jelezni, hogy az akadémiára is ráfér egy-két graffiti. Olyan világban élünk, ahol az irodalomnak is napirenden kell lennie az egyéb, új művészeti ágakkal az elektromos zenétől a vizuális művészeteken át a graffitiig. Különben nincs sok esélye a túlélésre. Ha azt szeretnénk, hogy a jövő generációi minőségi irodalmat olvassanak, akkor a minőségi irodalomnak le kell ereszkednie az elefántcsonttoronyból, és előbb neki kell megértenie potenciális közönségét, hogy ama közönség is megérthesse őt. Az alkotói szándék dícséretes, de talán érdemes megismerni közelebbről a kultúrafogyasztók szakmán kívül eső rétegét is, ha el akarunk hozzájuk érni.
