„Föl fogok mászni Zákeus mellé a fügefára, hátha én is megláthatom Jézust!” – Beszélgetés Lövétei Lázár Lászlóval

Áruld el nekem, hogy sikerült rátalálni a legújabb verseskönyved borítóján levő festményre, mert engem a maga vad rejtélyeivel teljesen lenyűgözött. Először úgy véltem, hogy Rembrandt, de amikor megkérdeztem tőled, kiderült, hogy egy Gerrit Dou nevű leideni festő műve. Illetve az is, hogy sokáig valóban Rembrandtnak tulajdonították, mi több, a Rembrandt anyja címet viselte – később, ha jól tudom, Olvasó öregasszony címmel katalogizálták. Ennyit nyomoztam ki, de azt már Poirot mester sem sejthette, amibe ugyancsak beavattál, hogy az idős nő Lukács evangéliumának tizenkilencedik fejezetét olvassa, az illusztráción meg Zákeus látható, amint a fügefára mászik…

Annak ellenére, hogy Zákeus csak egyszer szerepel az Újszövetségben (Lukácsnál, a tizenkilencedik fejezetben), elég nagy népszerűségnek örvend, rengeteg illusztrációt találunk például az interneten, ha beütjük a nevét a keresőbe. Nem emlékszem már, hogy találtam rá Gerrit Dou-ra (gondolom, szintén a neten), de amikor rátaláltam, nagyon megörültem: nem Rembrandt, még csak nem is Rembrandt anyja volt a fontos számomra, hanem az, hogy az öreg hölgy éppen a Zákeusra vonatkozó részt olvassa egy régi Bibliában (akinek jó szeme van, tisztán kiolvashatja a fejezetcímet a festményen: evangelium Luce XIX cap), tudniillik akkoriban én is egy régi Bibliát, Ferenczes István ajándékát olvasgattam: együtt vásároltuk Lugoson egy antikváriumban, még pecsét is van a Bibliában („SOC. COM. MINERVA SRL / Str. Mocioni nr. 11 / 1800 LUGOJ Tel. 968/13733”). Ferenczes – mint osztályellenség – Lugoson járt középiskolába, egy ilyen Biblia tehát számára jelentett igazi értéket, szörnyen hálás vagyok, hogy mégis nekem ajándékozta! És Léstyán Csaba grafikus barátomnak is köszönettel tartozom: amikor rátaláltam Gerrit Dou festményére, rögtön eldöntöttem, hogy ez fog szerepelni majd a kötet borítóján, mindössze „nyomdai minőséget” kellett szereznem valahonnan, szerencsére Csabikának szabad bejárása (vagy előfizetése, vagy mije) van az amszterdami Rijksmuseumba, el is küldte azonnal a festményt nagy felbontásban, azon már tisztán kivehető volt, hogy egy fickó (alighanem Zákeus) bizony fölcsipeszkedett egy (füge)fára.

A kötet címadó hőse – ahogy te írod, főhőse – Zákeus, a Jerikóban élő fővámszedő. Miért éppen őt választottad az Újszövetség kételkedő, mégis bizonyosságot szomjazó szereplői közül?

Hogy őszintén válaszolni tudjak erre a kérdésre, huszonöt évet kell visszahátrálnunk az időben: akkor döntöttem el véglegesen, hogy ha sikerül túlélni a rákot, csak olyasmiről fogok írni, ami valaha fontos volt számomra – ezért írtam a faluról Zöld című kötetemben, ezért írtam vendégmunkás napjaimról a Feketemunkában. Ilyen fontos költői témám Isten is: szép, ügyes római katolikus székely kölyök voltam, sokat jártam ministrálni, nem volt kérdés számomra, hogy van-e Isten. Aztán egyszer csak eltűnt a látókörömből. Nem kiábrándultam belőle, mint például Euripidész („Istenségek, kiket bölcseknek gondolunk, / éppoly csalárdak, mint elilló álmaink” – mondja Euripidész a Trójai nőkben), hanem csak elherdáltam, nem figyeltem rá eléggé. Épp a Helikonban jelent meg egy versvázlatom, abban írom, hogy „hányszor mondtam már hogy isten / de sohase rendesen! – / elherdáltam valahol a / személyragos istenem”… Szóval eltűnt valahol, valamikor, az én Istenem, s ahogy vénülök, egyre fontosabbnak érzem „rekuperálni” őt. Nem túl gyakran ugyan, de el szoktam menni misére, a mise számomra is egy görög tragédia: van ­KARVEZETŐ (a pap), van KAR (a hívek, plusz én mint nézőközönség), elvileg a tragédia (sőt, az úrfelmutatásban a katarzis) is megképződik… Egyik alkalommal épp a Zákeusra vonatkozó részt olvasta fel a pap az evangéliumból, gondolhatod, hogy utána már nem tudtam figyelni a misére: hiszen nekem ez kell! – mondtam magamban –, én is föl fogok mászni Zákeus mellé a fügefára, hátha én is megláthatom Jézust! Nos hát, valahogy így kezdődött a Zákeus-projekt, innét már könnyű volt, már csak a hangot-formát kellett megtalálni…

Ennek a Zákeusnak van egy végtelenül rokonszenves görög adósrabszolgája, bizonyos Tektón, aki lelkesen lót-fut, levelekben tudósítja gazdáját Jézusról vagy Keresztelő Szent Jánosról, néha pedig laza csuklómozdulattal az éppen Gadarában élő barátjának rittyent egy episztolát, aki szintén laza csuklómozdulattal egy minikomédiát rittyent neki válaszul, amelyben az ördögöktől megszállt és tóba fulladt disznók halálát, majd a disznópásztorok karának megmentését meséli el olyan pompás metrumokban, hogy maga Arany János is megirigyelhetné…

Innét már könnyű volt… – mondtam az imént. Pedig dehogy volt könnyű! Az igaz, hogy a Zákeus a fügefán című verset még aznap (azon a bizonyos vasárnap) délután megírtam, de aztán elkezdtem olvasgatni, s nagyon megijedtem! Elolvastam például a római katolikusoknál még mindig eretnek irodalomnak számító Ernest Renan Jézus élete című könyvét… Nem akarlak untatni, de engedj meg egy rövid – korántsem teljes – könyvészeti felsorolást (hogy mivel tölti drága idejét egy költő, miközben csak verseket kéne írnia): Josephus Flavius: A zsidó háború; Suetonius, Tacitus, Héródianos…; Cicero: Az istenek természete; Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok; Legenda aurea; Flaubert: Három mese; Robert Graves: Jézus király; Jan Dobraczynski: Nikodemus levelei; Nikosz Kazantzakisz: Krisztus utolsó megkísértése; Márai Sándor: Harminc ezüstpénz; José Saramago: Jézus Krisztus evangéliuma; Mészöly Miklós: Saulus; Köntös-Szabó Zoltán (Isten nyugtassa, néhány hete halt meg!): Kár volt sírni Jeruzsálemben; Spiró György: Fogság; Milbacher Róbert: Angyali üdvözletek. És persze egy régi Biblia (folyamatosan), és az apokrifek, és Dosztojevszkij, és Avilai Szent Teréz Önéletrajza… Tehát nagyon megijedtem, ki is derült azonnal számomra, hogy nem lehetek Zákeus (nincs ahogy!), viszont ha lenne neki egy okostojás (olvasgató) segítője, az alighanem hasznomra válna! A „globalizáció” nem ma kezdődött, egy hellénisztikus, „fertőzött” elme kell nekem. Így született meg Tektón, ő is csak olvasmányélmény alapján, de az ő segítségével sikerült valamiféle (verses) regényt „rittyenteni” az istenes téma köré.

Tektón persze görög a Szerb Antal-féle értelemben is: szeret mesélni, lehetőleg jókedélyűen, és amit elmesél, ahhoz szeret egy kicsit hozzákölteni. Elvégre írástudó. Aztán a történet egy döbbenetes pontján, ami arra kényszeríti az embert, hogy együltében olvasson tovább, elkezd hinni. De valahogy úgy, mint aki látott egy istent, és ennek gyermeki módon, nagyon tud örülni. És hozzálát gazdája, Zákeus meggyőzéséhez, ugyancsak vidáman, és vicceket mesél meg humorizál közben. Csoda és vidámság, hit és humor együtt?

Igazad van, Tektón tényleg elkezd hinni – de csak a maga módján, elvégre „görög”! Márpedig a görögöknél rengeteg isten volt… Tudom, hogy csúnya dolog az önidézet – s rövid időn belül már másodszor követem el ezt a vétséget –, de ahogy a Zöldben is írtam: „Ennyi fölösleges isten a földön még soha nem volt, / egyszer a nárciszt, holnap a mosdótálat imádjuk…” Tektón, sajnos, nem lesz prozelita, Jézus neki csak egy az istenek között – márpedig nekem nem ilyen istenre van (volna) szükségem, hanem egy rendesre! Egy Atyára! Ahogy Szent Pál mondja: „…noha vagynak olyak mind a földön, mind az égben, kik isteneknek neveztetnek, (miképen hogy sok istenek és sok urak vagynak); Mindazonáltal nékünk egy Istenünk vagyon, amaz Atya” (1Kor 8,5–6). Hát ilyen rendes Isten kéne nekem, de ehhez valószínűleg vissza kellene vedleni szép, ügyes, római katolikus ministráló gyermeknek, aki – ahogy te magad mondod – nagyon tud örülni! Hogy minek? Nem tudom. Talán a szépnek. A fenségesnek. Vagy egyszerűen a CSÖND-nek. Ahogy a hívek fegyelmezetten kijönnek e templomból. Mindig meghatódom ettől a csöndtől, s a templomkertben még én (a nézőközönség) sem gyújtok rá egy cigarettára (pedig már nagyon követelődzik a szervezet). Tudom, hogy nem ilyen külsőségekben kéne megmutatkoznia a „szív imádságának”, de nekem ez az egy-két percnyi közös csönd is elég.

‍

Ami meg a vidámságot-humort illeti: a Ferenczestől ajándékba kapott Biblia (az „eszmei” mondanivalón túl) tényleg vidám nyelvi gyönyörűség! Isten bocsásson meg nekem, de imádom a Károli Gáspár- (vagy Káldi György-)féle magyar nyelvet, amikor még volt a magyarban is régmúlt igeidő… jajistenem, mért kellett ezt elherdálni! Kihívásnak gondoltam ezt a gyönyörű nyelvet szembesíteni a mai nyelvi nyegleségünkkel – reményeim szerint ilyen apróságból is születhet „esztétikai” minőség.

Zákeus, Tektón, a nagytanács tagjai, a fügefa, Keresztelő Szent János, Jézus és a többiek jerikóiak, gadaraiak, betlehemiek, görögök és zsidók. Korabeliek; de ahogy beszélnek és nevetnek, esznek-isznak és hisznek, úgy viselkednek, mint a mi székelyeink. Mennyiben hatott rád akár a témaválasztás, akár a szereplők kidolgozása esetében az a tény, hogy Csíkszentdomokoson, ahol élsz, a Jézusba vetett hit mai napig a modus vivendi szerves része?

Azt hiszem, erre a kérdésre az imént félig-meddig már válaszoltam. Kiegészítésképpen csak annyit: örülnék, ha az a bizonyos CSÖND nem csak egy-két percig tartana, hanem, mondjuk, egészen az otthon kapujáig! Ments isten, hogy prédikáljak, de van egy vándortörténet az ún. „keresztény” civilizációban: olvassuk el (időrendi sorrendben mondom) Mikes Kelemen utolsó előtti, 206. levelét, Vörösmarty A szent ember című versét, illetve Tolsztoj Három aggastyán című novelláját! Elég ezt a három rövidke szöveget is elolvasni, s máris igazat fogunk adni Vörösmartynak: „Embereknek hangzik a szó, / Isten szív után itél: / Aki hisz, szeret, remél, / Az jobbjához feljutandó”. Én a magam részéről el is döntöttem, hogy be fogok vonulni a karthauzi szerzetesek közé, ahol nem szabad megszólalni! (Bár akkor nem tudnék neked ilyen kedélyesen válaszolgatni, kedves Levente! Vagy írni szabad? Ezt még tisztáznom kell az illetékesekkel.)

Nem tudom, felolvastál-e valakinek a készülő versekből. Az embernek óhatatlanul a Jónás könyve jut eszébe; ahogy Babits Illyésnek olvassa és együtt kuncognak Jónáson meg a tökön. Meg mindannyiunkon, persze. Bevallom, én rég mosolyogtam ennyit, mint amikor a Zákeus a fügefán című versed mormolgattam. Vagy amikor Tektón felolvasása alatt Zákeus elalszik. És hát meg is rendültem, de az volt a jó, hogy keserűség nélkül…

Voltam már ezzel a könyvvel Kolozsváron is (Tompa Gábor meghívására), voltam a SepsiBookon is (Szonda Szabolcs meghívására), felolvastam a kötetből itt is, ott is, derült a nép a felolvasásom alatt, boldog voltam, hogy nevetnek az emberek, mert így meggyőződhettem: nem követtem el bűnt, amikor megírtam ezt a kötetet. Magyarán: miért ne lehetne így is beszélni erről a kérdésről? Tehát nemcsak hóttkomolyan, hanem esendő, emberi módon is?! Hiszem, hogy Jézus – ha tényleg Isten – a kolozsvári vagy sepsiszentgyörgyi közönség között ülve ugyanúgy röhéncselt volna, mint bűnös, gyarló embertársai, s nem vette volna tiszteletlenségnek a dolgot, hogy valaki mosolyogva, viccesen, de annál őszintébben érdeklődik iránta.

Az a Jézus, akit a fővámszedő és a többiek várnak: gyógyít. Leginkább gyógyít: elesetteket, bénákat és vakokat. Ugyanakkor a benne való hit alapja nem annyira a csodatételek száma vagy milyensége, hanem az, hogy láthassák Őt. Az írástudó a Jordán partjáról jelenti, hogy látta, majd később Máté üzenetével biztatja Zákeust: „Szóval Máté üzeni, hogy jönnek, hátha Te is látni akarod a Jézust, uram”. Miért válik ennyire fontossá, miért lesz a hit előfeltétele ezekben a versekben a látás?

Na, itt van a kutya (vagy az Isten) elásva! Ha tényleg a Simon mágusokban hiszünk, akkor megette a fene az egészet! Látnunk kell(ene) Istent, de nem cirkuszi mutatványokban, ilyen-olyan hókuszpókuszokban, hanem saját magunkban, a mi szívünkben mint főbérlőt! Ejsze. Fogalmam sincs. Nem vagyok hívő. Csak próbáltam megérteni-megérezni a Zákeus…-ban, miről lehet szó ebben az Isten-kérdésben. Nem vétkezni (ha nem muszáj). Türelmesnek lenni. (Ez félig-­meddig működik.) Alázatosnak lenni. Hááát… Szeretni… Kár, hogy a szeretetből isteni parancs lett. Vagy ahogy Plutarkhosz mondja: „Ha az »ismerd meg önmagadat« elvére minden ember ügyelne, nem vált volna belőle isteni parancs”. De jobb lesz, ha itt abbahagyom, ne haragudj, erre a kérdésre nem tudok válaszolni.

A fővámszedő általad elmesélt történetét két kisebb versciklus öleli körbe: az Öt fa, illetve az Öt másik fa. Ezek a keresés, vagy inkább már a bizonyosság fái?

Ezekre a fákra konkrét válaszom van: pont akkor olvasgattam Wystan Hugh Auden verseit, amikor elkezdtem dolgozni a Zákeus…-on. Áldottam is Istent ezerrel, mikor eljutottam Auden Bukolikákjáig (1. Szelek, 2. Erdők, 3. Hegyek, 4. Tavak, 5. Szigetek, 6. Síkságok, 7. Folyók), mert ha korábban ismertem volna ezt a ciklust, nem biztos, hogy belevágok a Zöldbe. Így viszont, a magam megkésettségében, vidáman kiválaszthattam az Erdők című vers utolsó versszakát főmottónak a Zákeus…-ba: „A kőrisfáig irtott kis liget, / a korhadt szívü tölgy leleplezi: / nagy társadalmunk széthull, tönkremegy, / nem csaphatnak be gyors győzelmei, / s nem hogy közért és Égért mit adott! / Erdőinél egy kultura se jobb” (Fodor András fordítása). Az utolsó sor angolul: „A culture is no better than its woods”. Mondom, egy darabig ez volt a kötet főmottója, sokáig ezt a versszakot mondogattam esti imádság helyett, amíg meg nem szégyelltem magam: mitől lesz nekem jobb, falun élő embernek, ha városi embertársaimon „szánakozom”?! És persze segítettek az „olvasószerkesztésben” az új idők is: ne legyen több gyermek, mert tönkremegy a természet! Hát ez nekem, ordenáré humanistának (és nem mellesleg: háromgyermekes apának) már sok volt. Ki is dobtam ezt a mottót, bár Audent továbbra is szeretem! Válaszolva tehát a kérdésedre: ezek a fák sokáig a keresés, aztán már a bizonyosság fái lettek.

Isten és az istenkeresés hangsúlyos motívumként jelenik meg Visky András Kitelepítés című regényében és Molnár Vilmos rendhagyó legendáriumában, a Kőrösi Csoma Sándor csodálatos cselekedeteiben is. Hogy gondolod, minek köszönhető ez a metafizikai témák iránti friss fogékonyság?

Iciri-picit vitatkozva csak: a Kitelepítésben szerintem nincs szükség keresésre, sőt: abban a könyvben Isten bizonyossága az egyik legfontosabb megtartóerő. Molnár Vilmos könyve így, ebben a témában nem jutott eszembe, de örülök, hogy fölemlegetted: igazad van, Kőrösi Csoma esetében is kell a bizonyosság. Isten mint Magyar Őshaza? Vicces egy kicsit, de olyan vilikésen vicces! Apropó: sok-sok évvel ezelőtt, amikor én már a Zákeus…-on dolgoztam, Pesten, a Lövölde téren, enyhén ittas állapotban amiatt sírdogáltam, hogy bárcsak tudnék hinni. S akkor éppen a színjózan Vilike vigasztalt azzal, hogy semmi gond: ha valaki ilyen „komolyan” keres, az már szinte olyan, mintha hinne. Bárcsak ilyen egyszerű lenne a helyzet…

Lövétei Lázár László költő, műfordító, szerkesztő. 1972-ben született Lövétén. 1990–1992 között a műszaki egyetem diákja volt Kolozsváron. 1993–1998 között a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–román szakos hallgatója. Első verseskötete, A névadás öröme címmel, 1997-ben jelent meg az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld folyóirat szerkesztője, 2010-től főszerkesztője. 2019 májusától szabadfoglalkozású. Csíkszentdomokoson él családjával. Legutóbbi verseskötete: Zákeus fügefája (Kalligram–Bookart, 2023). Munkásságát többek közt József Attila-díjjal (2009), Kemény Zsigmond-díjjal (2021), Baumgarten-díjjal (2022) és Magyarország Babérkoszorúja díjjal (2023) ismerték el.

‍