.svg)
Zágonnak
Hány óra van? – kérdik a gyerekeim. – Fél nyolc, jönnek a moziból – mondom az obligát választ, a mondatot úgy vonszolom magam után a gyerekkoromból, mint csiga a házát. A hétköznapoknak nincs ideje, csak a vasárnapnak. A vasárnap – az más: a kicsimise és a nagymise ideje. A mozi ideje. Misére járni kell. Nem azért, mert bárki is kötelezne, egyedül megyek, bátyáim a másik oldalukra fordulva kérik, imádkozzam lelki üdvükért. Anyám nem mehet. Neki nem szabad. Apám mehetne, de ő az Istennel a garázsban pörlekedik. Fogai között szűri a káromkodást, a mondat ritmusa bennem marad. A gyárudvar mögötti sikátoron át megyek templomba. Katolikus templomhoz képest a templombelső puritán. A bányászvárosnak nincs múltja, a gótika, de még a szecesszió sem ismert errefele. A Golgota stációi a csupasz falakon, a tabernákulum titokzatosságát egy kis aranyozással emelik. A papot Jóskának hívják. Csak így, egyszerűen, Jóska. Kopasz. Hittanórák előtt fekete reverendájában hógolyózik velünk, az elsőáldozás után langyos, bebőrösödő kakaóval kínál. Utána már nem hógolyózik, gyónni vár péntekenként. Rendszeresen megvallom Jóskának bűneimet. A gyárkerítés mellett elhaladva számba veszem, utolsó gyónásom, azaz múlt péntek óta milyen bűnöket is követtem el. A templomban nincs gyóntatófülke, annak jótékony félhomályával később, már egy barokk kori templomban ismerkedem meg, de akkor már nem akarok gyónni. Jóska pap egy szobában vár. Ül a széken, előtte imazsámoly. Letérdelek, a szemembe néz, az ablakon betódul a nyári verőfény. Utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el – sorolom, a lista hosszú, legalább három Miatyánk a penitencia. Hogy bűnös vagyok, nem vitás, másként miért kellene hetente az Úr színe elé járulnom? Nézem a papot, a gyomrom összeszorul, mint a fogorvosi rendelőben várakozva, míg az osztálytársaim kiszűrődő óbégatását hallgatom. A szobában csend van. A pap nem mond semmit. Néha maga elé mormog titokzatosan. Vagy hallgat. A gyónás alatti csendben semmi költői nincs. Szeretném, ha Jóska azt mondaná, nem vagyok bűnös. De nem mondja. Soha. Három Miatyánkért feloldozást kapok. Az oltár előtt térdepelve, a feszületet nézve motyogom el, magam elé képzelve Istent, aki olyan, mint Jóska. Kopasz és szeret hógolyózni. A kicsimise kilenckor kezdődik. Magával sodor a recitált szövegek dallama, Isten valahol fent imbolyog, nem tudakozódik bűneimet illetően. Mondjuk, ilyenkor úgy érzem, nincsenek is.
Ballagok hazafele. Na, imádkoztál értünk? – kérdik a bátyáim otthon, hogy gúnyosan-e vagy elnéző jóindulattal, nem tudom. A választ nem is várják meg, várja őket a húsleves. Ha vasárnap, akkor húsleves. Útban hazafele elhaladok a mozi előtt. Ma Bartók Béla Művelődési Ház. Bányászokról valamiért nem neveznek el intézményeket – helyi születésű egyéb híres szülötte nincs a városnak. Marad hát Bartók, Tamásit lefoglalta az iskola. De csak később, amikor eljön a névadás örömének ideje. Ekkor még ilyen örömöknek nem hódolunk, nevén nevezzük a dolgokat: iskola, mozi, gyár, kantin. Utóbbi a mozival átellenben. Ritkán járok oda, rendes háziasszony nem rendel kantinból, így anyám sem. Éjjel főzi meg a másnapi kétfogásos ebédet, a rántást kavargatva olvas. Pedig szeretném, ha mi is kocognánk a kosztossal. A hígra főzött puliszka a kedvencem, nem is értem, apám miért főzi mindig keményre. A puliszkafőzés szertartása szent dolog. Mint a kicsimise. Áhítattal nézzük, csend van, csak a puliszka puffogása hallatszik. Cérnával kell felvágni a lapítón, soha másképp. Így főzték a Demeterek mindig! Mi is így esszük, vitának helye nincs. Az idős szomszéd néni néha megkér, hozzam el az ebédjét. Ha puliszka van, mindig megkínál. Apámnak soha nem mondom el, árulásnak tekintené.
Megállok a kantin előtt. Törött üvegű vitrin mögött az aznapi mozi plakátja. Mindig hattól. Fél nyolcig. Előtte a központban, a vendéglő előtt kakast veszünk meg tökmagot a cigányasszonytól. Ő a városka egyetlen kakasárusa. Gyufaszálra öntött, virágalakú pergelt cukrot is árul. Néha, ha anyánk nincs otthon, mi is megpróbálkozunk vele – szilánkokban törik le a lapítóról az odaragadt cukor. A kakast papírtölcsérbe kapjuk, fia betelt iskolásfüzeteinek lapjaiból csavarja az asszony játszi könnyedtséggel. A lapsarkak szamárfülesek, barnák a kosztól, ökológiai lábnyomunk elenyésző. De akkor ezekről még nem tudunk. Választhatunk, milyen füzetből kérjük. Románfüzet sosincs.
Vaskorlát mellett tolongunk a mozisorban. Jóleső, izgatott várakozás, más, mint a hajnali tejsor. A nézőtéren zöld huzatos billenős széksorok, a karfák kemény fából – egy fél sor pár évtized múlva, a mozi végleges felszámolásakor az udvarunkra kerül. Apám hintaszékekké alakítja őket, teljesebb így az élmény. A nézőtéren csend van és hűvös. Mint a templomban. Nézzük a filmet. Hogy mit, nem emlékszem. Vagy csak alig. Egy Ötvös Csöpi-film meg egy indiai film betétdala azonban megmarad. Újrajátsszuk a filmeket másnap a játszótéren. Neeem baaaj, ha eeeelszakad mééég eeeegy kötéééél, Háááróóó kipárááá, üvöltjük torkunk szakadtából. Fogalmunk sincs, mit jelent, de az egymástól elszakított testvérpár történetét a csúszda magasából szépen, szenvedve el lehet játszani. Próbálok rájönni, miért ez az érzelemdús, giccses film marad meg a számtalan film közül. Félbehagyott gesztusokban és félszavakban szocializálódó világomban valószerűtlennek tűnik az érzelmek túlcsordulása, a teátrális gesztusok. Az érzelem kimutatása mifelénk a gyengeség jele. Pláne férfiaknál. (Mint utóbb megtudom, az 1973-as Az emlékek láncai a címe legerősebb moziélményemnek, eredeti címe Yaadon Ki Baaraat, számomra azonban már végérvényesen Háró Kipárá marad).
Világos van még, mikor kijövünk a moziból. Hunyorgunk, szemben velünk a lemenő nap. Próbálunk visszatalálni a valóságba, a templom és az otthon között félúton. Fél nyolc van, megyünk haza a moziból.
