Ezerkarátos nyár

Ulrich Gábor: Focizó lovak
Amikor ezt írom, nem virít zöld ág. Nem is írom, jegyzem. Jegyzetelek: híves, borongó őszi hajnal. Beült hozzám az unalom – de ez se pont így van. Ősz, ez stimmt. A nyárnak most már tagadhatatlanul és javíthatatlanul befellegzett, ez is stimmt – de aki hajnalban unatkozik, az nem lenne ébren. Nem lehet unalomból jegyzetelni. Arany is tudta, csak hát azt is, ugye, hogy költő, hazudj. Tudott ő még sok egyebet is persze, talán ezért is kellett neki folyton jegyzetelni. Ha nem magát, akkor másokat, fordítani, tenni-venni, gondozgatni a kertet, szétburjánzó történeteinket. Mert ha holnap eljön a világvége, semmi sem ésszerűbb, mint ültetni egy almafát.
Persze, nem tudjuk, mi jön el holnap, ennélfogva még ésszerűbb talán az ültetés. A jegyzetelgetés. A dolgok találgatása. Ha ma rossz, holnap jó lesz, ha ma jó, vajon holnap rossz lesz? Nem lehetne mindig jó? Semmi válasz. Akkor mégis csak nekünk kellene tudni? Semmi válasz. Csak a kitartó jegyzetelés: amikor ezt írom, elkezdődik a történet. Egy történet. Vagy kettő? Írom: ősz van, felszállnak a fecskék. A Hajnal negyed fölött felhők szűrik meg a felkelő napot. Egyáltalán, lehetséges mondat, ami hordozza a választ? Vagy csak jegyzetelni lehet, jegyzetelek.
A régi órakészítő mesterek talán tudtak valamit az idő titkaiból. Nemrég volt szerencsém közelebbről megvizsgálni egy néhányszáz éves zsebórát. Ahogy kinyitottam, belenéztem, nézegettem mechanizmusát, az apró rugókat, a hihetetlenül finom és vékony láncot, kerekeket, megtapogattam a finom díszítményeket, a mester kézjegyét, az apró hitelesítési pecséteket, eszembe jutott, amit Ecótól olvastam valahol: az architektúra az ékes, avagy a kozmosz rendjét hivatott utánozni. Mennyivel inkább így van ez egy ilyen aprólékos, végtelenül pontos alkotással, ami ráadásul az idővel, ezzel a titokzatos szubsztanciával kacérkodik – amelyből, mint tudjuk, létrejött Borges. És az ősz. A hajnal. Többek között. És talán minden valamire való alkotásnak kacérkodnia kell az idővel. A kérdéssel, a válasszal, tudnia kell valamit a titkokból. Így kell megszólítania Horatiusnak Melpomenét, és így kell Ovidiusnak Pythagorasról énekelnie. Így kell a költőnek hazudnia. Összegyűjteni a szétburjánzó jegyzeteket, gondolatfoszlányokat, történeteket, és megművelni. Elültetni azt az almafát, hogy ha egy kozmosznak vége szakad, valahol kihajthasson egy új. Hazudni, hogy igaz legyen. És továbbra is fáradhatatlanul jegyzetelni, jegyzetelni mindennel szemben.
A nyárnak vége, és hosszú, fülledt nyár volt, sok minden megfordult, elindult, megszakadt, vér folyt, víz folyt, zászló lobogott, taps szólt, fát vágtak, új fa nőtt. Sok minden révbe ért, sok minden elveszett. Leginkább dolgoztunk alatta, és utaztunk ide-oda, beszéltünk ezzel-azzal, és persze jegyzeteltünk. Hogy mindezt majd megírjuk egyszer, begyűjtjük és megműveljük, palackba zárjuk a titkot. Az lesz majd az ezerkarátos könyv. És addig? Semmi válasz. Jegyzetelünk és bízva bízunk.